8.

Riko megtorpant. Fejében bevillant egy kép és vele együtt egy kétségbeesett kiáltást is hallott.

- Joey! – kiáltotta.

- Mi az, érzed őt? – kérdezte Kurama.

- Még él! Hallottam őt…

- Hogy érted azt, hogy hallottad őt? – értetlenkedett Yussuke.

- Joey segítséget kért, tisztán hallottam! De induljunk, már nincs messze.

Ismét nekiiramodtak. „Tarts ki, Joey, mindjárt ott vagyunk!” – fohászkodott Riko futás közben.

Egy jó háromnegyed óra múlva egy hatalmas kastély bukkant fel előttük. A lemenő Nap sugarai baljóslatúan vérvörösre festették a magas tornyait, és az épület körül keringő denevérek sem ígértek semmi jót.

- Joey ott van bent. – bökött a kastély felé Riko.

- Igen, már én is érzem. – bólogatott Yusuke.

- Akkor meg mire várunk még? – mondta türelmetlenül Hiei, majd elindult a kastély felé. A többiek némán követték.

Csöndben megkerülték az épületet, míg nem találtak egy oldalsó ajtót, ami őrizetlen volt. Amilyen óvatosan csak tudtak, beosontak.

A kastély sötét és rideg volt. Kurama leemelt egy fáklyát a falról, majd elindultak arra, amerre Riko mutatott. A lány határozottan érezte Joey jelenlétét.

Néma csöndben haladtak a folyosókon, feszülten figyelve minden zajra. Nem tetszett nekik, hogy senkivel sem találkoztak.

Jó fél órát haladtak lefelé, amikor egyszer csak néhány ráccsal elválasztott oldalfülkére lettek figyelmesek. Börtöncellák! Riko odalépett az egyikhez.

- Joey! Jól vagy? – suttogott bele a sötétbe. Nem mert kiabálni.

Kurama megemelte a fáklyáját, hogy az jobban bevilágítsa a cellát. Joey az egyik sarokban feküdt. Yusuke elővett egy bicskát a zsebéből és gyorsan kinyitotta a rácsos ajtót. Riko odafutott az ájult fiúhoz és felemelte a fejét. A három fiú várakozva állt meg mellettük.

- Joey! Ébredj, Joey! – élesztgette a lány a srácot.

Joey lassan magához tért és mihelyt meglátta Rikot, a nyakába ugrott.

- Tudtam, hogy eljössz értem! – kiáltotta. Elengedte a lányt, de a szem megakadt annak nyakláncán. Elkerekedett szemmel vette ujjai közé a vékony láncon függő denevérszárnyakat.

- Honnan van neked ilyened? – kérdezte.

- Mennünk kéne, majd máskor megbeszélitek! – sürgette őket Hiei, de Riko nem figyelt rá.

- Édesapámtól kaptam, ahogy te a tiédet. – felelte a lány Joey-nak, majd megragadta a kissrác vállát. – A testvérem vagy, Joey!

- Kizárt! – mondta ki Joey az első szót, ami eszébe jutott. Riko nyitotta volna a száját, hogy magyarázkodjon, de Yusuke félbeszakította:

- Ne most meséld el az életedet! Jön valaki, tűnjünk el innen!

Rohanni kezdtek arra, amerre a kijáratot sejtették. Riko maga után húzta Joey-t, egy percre sem engedte el a kezét.

Egyszer csak egy csapat denevérdémon ugrott eléjük, de Kurama, aki elől haladt, az ostorával egy csapásra megsemmisítette őket.

Végre kiértek a kastélyból, de még mindig rohantak. Valaki szorosan a nyomukban volt. Yusuke futás közben hátrafordult és célba vette a bejáratot.

- Rei Gun!

Hatalmas dörrenés rázta meg az eget. A kastély egy része összeomlott, porfelhőbe vonva a környezetét. Ők öten még mindig rohantak.

Nem sokkal később, egy kis tisztáson végre megálltak, hogy szusszanjanak egyet.

- Remélem, most már senki sem üldöz minket! – mondta Yusuke. Kurama és Hiei is az erdőt pásztázta, de minden csöndes volt. Túl csöndes.

Joey szembe fordult Rikoval, komolyan nézett a szemébe.

- Hogy értetted azt, hogy a testvérem vagy?

A fiúk mind odakapták a fejüket és feszülten figyeltek. Riko melegen mosolygott.

- Te is kaptál egy denevér-medált édesapádtól és én is. A te apukád az enyém is. – magyarázta a lány – különleges gyermek vagy! Egy fiú demgal… Ez azért lehetett így, mert második gyermek vagy. Az én testvérem!

Joey szemében még mindig kételkedés csillant. Szóra nyitotta a száját, de hirtelen remegni kezdett a föld. Riko ösztönösen magához húzta a kissrácot, és habár csak fél fejjel volt tőle magasabb, félve ölelte át. Hátrálni kezdett, vállai összeütköztek Yusuke és Kurama vállával. Tudta, hogy Hiei is ott van mögötte harcra készen.

Hirtelen a földből előugrott egy denevér-démon, porfelhőt szórva Yusuke-ékra. Vörös teste mögött óriási szárnyak csattogtak. Könnyedén toppant eléjük.

- Most nem menekültök! Végzek veletek! – dörögte.

- Senkivel sem fogsz végezni, amíg itt vagyok! – lépett elő Yusuke. Kurama, Hiei és Riko szorosan mellette álltak, Joey a hátuk mögött figyelt.

- Nem hozzátok beszéltem! Nekem veletek semmi dolgom! – mutatott a démon Yusukére, Kuramára és Hieire. – Csak adjátok ide a kölyköt meg a lányt, és tőlem akár el is mehettek!

- Azt már nem! – kiáltott fel Hiei.

- Különben is, minek kellenek ők neked? – kérdezte Kurama.

- Az utamban vannak! Mint ahogy az a bolond bátyám is!

Rikoba belehasított a felismerés:

- Caradul! – kiáltotta – Te ölted meg apánkat! – azzal elővarázsolta íját és egy nyilat lőtt ki a démon felé. Yusuke abban a pillanatban csatlakozott és a Rei Gun-jával megtoldotta a nyíl erejét.

A démon azonban csak nevetett és felemelte a kezét. Áttetsző búra jelent meg körülötte, ami a nyíl és a Rei Gun energiáját elnyelte. Caradulnak semmi baja sem esett.

- A fenébe! – morogta Yusuke – Annyira nem lehet erős, hogy ki tudja védeni! Érzem, hogy csak A osztályú szörny!

- Ez egy varázspajzs! – nevetett Caradul – Éppen az olyanok ellen, mint ti! Szinte lehetetlen áthatolni rajta!

- Azt majd meglátjuk! – Hiei előrántotta a kardját és a következő pillanatban már le is csapott. A búra azonban megállította az ütést. A denevér-démon suhintott egyet a kezével, mire Hiei méterekre repült tőle és hatalmas nyögéssel vágódott bele a földbe. Yusuke és Kurama egyszerre indultak meg, de ugyanúgy végezték, mint társuk.

Caradul tenyerében egy lánggömböt formált és Riko felé hajította, aki még mindig Joey-t óvta. Idejében sikerült félreugraniuk.

Yusuke újból Caradul felé indult. Vére forrt a dühtől, érezte, hogy éledezik benne a Mazoku-vér. Azonban Kurama kinyújtott karja megállította.

- Várj! Ide nem elég az erőnk! Több kell, érzem. Túl erős a varázsburka! – mondta. Zöld szeme furcsán megcsillant, ahogy aranysárga árnyalatot vett fel. Kurama nem szívesen folyamodott ehhez a megoldáshoz, hisz egyszer már szakított a múltjával, de tudta, hogy nincs más választása. Haja is színt váltott, fokozatosan ment át fehérbe. A fiú alakja is megnyúlt. Az ezüstróka feltámadt!

Közben Hiei bőre is felvette démoni zöldes árnyalatát, jagan szemei sorra nyíltak ki. Yusuke is engedett a Mazoku-vérnek és testén megjelentek ősei jelei. A három fiú egyszerre lendült támadásba, s úgy tűnt, ezúttal sikeresebben. Caradul már nem tudta őket eltaszítani magától, de a védőpajzsa még kitartott.

Riko egy fa tövébe vezette Joey-t, s erőse rászólt:

- Te most itt maradsz!

Azzal sarkon fordult és a küzdők felé rohant. Közben ő is felvette apjától örökölt démoni alakját. Kitárta denevér-szárnyait és a magasba röppent. A levegőből kilőtt egy nyilat Caradul felé, megzavarva ezzel annak koncentrációját. A démon azonban gyorsan összeszedte magát és egy tűzlabdát küldött a lány felé. Riko épphogy ki tudott térni a gyilkos gömb elől.

Joey tehetetlenül figyelte a harcot. Legszívesebben segített volna a barátainak, de egy hang visszatartotta: „Kuramáék még démoni alakban is alig bírnak vele! Mit tehetnél akkor te?” – mondta magának. Egy pillanattal később valami furcsát érzett a mellkasánál – lenézett, s legnagyobb meglepetésére a medálja feketén ragyogott, fekete fény áradt belőle. A fiú önkéntelenül is megmarkolta. Testén akkor furcsa hullám futott végig, érezte, hogy átváltozik. Hirtelen valami a magasba emelte – a hátán érzett furcsa bizsergésből rájött, hogy saját maga csinálja – szárnyai nőttek!

Szélsebesen repült Yusuke-ék felé, közben egy fénygömböt idézett elő. Teljes erejéből Caradulnak hajította. A fényes robbanás meglepett mindenkit, Yusuke, Kurama, Hiei és Riko egyszerre ugrottak hátra. A fiúk csodálkozva bámultak Joey-ra.

- Meggyengült! – kiáltotta Riko Caradulra mutatva, s ez visszahozta Yusuke-éket a valóságba.

Valóban – a denevér-démon körül a pajzs mintha halványodott volna, s Caradulon is látszott, hogy kezd kimerülni.

- Most, mindenki! – adta ki a parancsot Kurama.

Yusuke, Hiei és Kurama egy-egy energiagömböt, Joey egy fénybombát idézett elő, Riko megfeszítette az íját. Egy emberként vették célba Caradult, akinek nem volt ideje védekezni – mind az öt csapás talált, s a démon hátborzongató halálsikoly közepette megsemmisült.

Yusuke, Kurama és Hiei azonnal visszaváltoztak, csöndesen figyelték a füstölgő krátert, ami Caradul helyén maradt.

Riko leereszkedett a földre, s öccsét figyelte, ahogy a szárnyit próbálgatja. Joey-nak még nem ment olyan simán a földet érés, de legalább nem esett el. Joey és Riko egymást nézték, a fiúk meg a testvérpárt. Még nem változtak vissza, így Yusuke alaposan megfigyelhette őket: egyforma barna ruhát viseletek, derekukra fehér, vörös szegélyű sál, fejükre vörös hosszú szalag volt kötve. Annyi volt a különbség, hogy Riko bőre és szárnya zöldes-kékes volt, szeme mélykék. Joey teste kék volt, szeme lilásan csillant.

Hiei előrelépett, hogy most jól megmondja a magáét Joey-nak – még mindig dühöd volt a fiúra, de Riko hangja megállította:

- Most már elhiszed? – kérdezte halkan a testvérétől.

Joey csak szótlanul állt. Szemét nem vette le a lányról. Hosszú percek múlva mozdult csak meg, és egyenesen Riko felé rohant.

- Nővérem! – kiáltotta boldogan s a lány nyakába vetette magát. Sokáig csak álltak egymást átölelve, közben visszaváltoztak emberi alakjukba. A fiúk némán nézték őket, nekik is fel kellett fogniuk a látottakat és a korábban hallottakat.

- Nővérem! Ugye most már együtt maradunk? – kérdezte Joey – Itt maradok veled, jó?

Riko eltolta kissé magától az öccsét – a vállát azonban nem engedte el, mélyen a szemébe nézett.

- Joey, nem lehet! – felelte. Hangja remegett. – Kérlek, menj vissza Kuramával és Yusuke-vel.

Joey megütközve nézett rá:

- De…

- Kérlek, ne ellenkezz! – szólt rá Riko kicsit keményebben, mint szerette volna. – Menj vissza Genkai-hoz!

A fiú kitépte magát Riko szorításából.

- Mért akarod, hogy menjek el? – kiabálta. Szeme sarkában könny csillogott. – Te nem is szeretsz! Te csak magadat szereted! – Joey szeméből most már patakokban folytak a könnyek – Utállak! Ha igazi nővér lennél, nem mondanál ilyet! Utállak! – öklével a lány vállát püfölte – Utállak, Riko, utállak!

Rikonak sikerült elkapnia öccse kezeit. A lány is sírt.

- Joey, ez nem igaz! – a sírástól elcsuklott a hangja – Senkit sem szeretek annyira, mint a testvéremet! Mint téged!

- Akkor mért nem akarod, hogy itt maradjak veled? – kiáltotta a fiú sírva.

- Mert Genkainál nagyobb biztonságban vagy! – Riko átölelte a fiút, aki belezokogott a lány nyakába – Ő meg tud védeni. Nekem itt lent rengeteg dolgom van, és félek, hogy nem tudnék rád úgy vigyázni, ahogy szeretnék. – egész testét rázta a sírás – És soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha történne veled valami!

Joey hangosan felzokogott és még görcsösebben kapaszkodott nővére nyakába. A fiúk megilletődve nézték a testvérpárt. Még Hiei is csendesen állt társai mellett, pedig pár perce még legszívesebben beváltotta volna ígéretét, miszerint felpofozza a könnyelmű fiút. Most azonban együttérzés csillant az ő szemében is.

- Kérlek szépen, fogadj szót és menj vissza Genkai-hoz! – suttogta Riko.

A fiúnak csak bólintani volt ereje. Lehajtott fejjel megindult Yusuke és Kurama felé, még mindig sírt.

Riko megfogta a fiú kezét, hogy visszatartsa még.

- Hé, öcskös! – megpróbált bátorítóan mosolyogni, de könnyeit nem tudta megállítani.

- Ígérd meg, hogy amilyen gyakran csak tudsz, meglátogatsz! – kérte Joey.

- Te meg ígérd meg, hogy rengeteg levelet írsz nekem! – felelte a nővére.

Joey bólintott egyet, utoljára megölelte Rikot, majd Kurama mellé lépett. Yusuke még intett egyet, majd a három fiú eltűnt az erdőben – elindultak az átjáró felé.

Riko és Hiei a tisztáson maradtak. A fiú átölelte a lány vállát, úgy vigasztalta. Riko szeméből még mindig csorogtak a könnyek, de boldog volt. Megtalálta a testvérét és tudta, hogy a legjobb helyen van.