8.

Másnap reggelre a lányok teljesen lázba jöttek és még a fiúkon is érződött némi izgalom. A legizgatottabb és a legidegesebb mégis Joey volt. Percenként feszengve nézegette Riko homlokán a jelet. Az már jól látható lett és ébenfeketében ragyogott. Joey nem tudta elképzelni, hogyan fogja ő is megkapni.

- Az a jel – kérdezte Riko-tól – hogyan fogom megkapni?

- Ne izgulj, nem fog fájni. – felelte a nővére. – Ez benned van, a Nagymama csak előhozza belőled.

- Nahát – csodálkozott a fiú. – Elég különös népség vagyunk mi, demgalok.

- Én inkább varázslatosnak mondanám! – kacsintott rá Riko. – Bár csak az tud varázsolni, aki valamelyik szülőjétől megörökli.

- Ez tök érdekes! – szólt közbe Kuwabara.

- Megérte eljönni ide! – lelkendezett Keiko. – Egy csomó érdekes dolgot megtanultam, amit…

Yusuke és Kurama egyszerre emelte fel a kezét. Mindenki elcsendesedett.

- Egy szellem van odakint. – szólalt meg Hiei. Izmai megfeszültek, erősen megmarkolta kardját. Ám mielőtt bármit tehetett volna, Riko az ajtóban termett és már kint is volt a ház előtt. A fiúk gyorsan utánaszaladtak, de mihelyt a bejárathoz értek, Hiei feltartóztatta a többieket: Riko egy varangyszerű, alacsony alakkal beszélgetett. A démon ismerte ezt a szellemet.

- Nincs vész, ez csak Riko apjának a szolgálója. – szólt hátra Hiei a válla felett. Kuramaáék megnyugodva tértek vissza a lányokhoz.

Pár perc múlva Riko is csatlakozott hozzájuk. Egy levelet olvasott.

- Ki volt az? Mi az? Egy levél? Ki küldte? – kérdezte Joey egy szuszra és máris nővére mellé lépett.

- Apu írta. Úgy utasította Talbut, a szolgálóját, hogy akkor adja át, amikor avatnak téged. – magyarázta Riko.

- És mit ír? Mutasd!

A két testvér együtt olvasta a sorokat, a többiek türelmesen vártak.

- Nahát, Joey! Ezt nem is gondoltad volna, mi? – kiáltott fel Riko, majd a többiek felé fordult. – Képzeljétek, apánk a Lerikou nevet szánta Joey-nak!

- Szép név. – szólalt meg Kima. – Illik hozzád.

- Ez olyan megható! – mondta Botan – Édesapátok nagyon szeretett titeket, hisz annyi mindenben gondolt rátok.

- Hát igen, szerencsések vagyunk. – helyeselt Riko.

Közben Joey kivette a levelet nővére kezéből, és elgondolkodva olvasgatta. Majd hirtelen felpattant és az ajtó felé futott.

- Hé, öcsi, hová mész? – kiáltott utána a nővére.

Joey az ajtóból lépett vissza és teljesen komoly arccal felelt:

- Nem akartam elmondani, de mégis elmondom. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valahogy nem igazán tetszik, hogy az avatáson Joseph Noah Edwardson néven szólítsanak ki. Az valahogy nem illik egy demgalhoz, szerintem. Most megyek és beszélek a Nagymamával, hogy Lerikou Datsuke néven avassanak! – azzal kiviharzott az ajtón.

- Hát, nekem akkor is a kis Joey marad. – szólalt meg Botan.

- Szerintem mindenkinek. – tette hozzá Yusuke.

Riko csak mosolyogva meredt maga elé. Furcsállta egy kicsit, de örült is Joey döntésének.

- Nem semmi kölyök! – jegyezte meg Kuwabara.

- Imádnivaló! – nevetett Kima.

- Jó fej srác, meg kell hagyni. – mondta Hiei olyan halkan, hogy csak Riko hallja.

Egy darabig még beszélgettek, majd a demgal-lány otthagyta barátait, hogy segítsen társainak az előkészületekben.

Joey-t a szentély mellett találta meg, amint épp Mitsuke-vel beszélgetett.

- Sziasztok! – lépett melléjük. – Izgultok már?

- Igen. Nem. De. – felelte Mitsuke. Teljesen zavarban volt és tényleg nagyon izgult.

- Én csak egy kicsit. – mondta Joey.

Nővére jelentőségteljesen ránézett.

- Na jó, nagyon! – adta meg magát a kissrác.

Riko felnevetett majd belekarolt a két ifjoncba.

- Gyertek, ideje elkezdeni öltözködni! – majd beterelte őket a szentély egyik oldalkapuján.

Közben Botan és a többi lány már alig várták, hogy megkezdődjön az ünnepség.

- Jaj, én már olyan kíváncsi vagyok! – fakadt ki Keiko immár hatodszorra.

- Remélem, minden a lehető legjobban fog alakulni. – jegyezte meg Yukina.

- Már csak amiatt is, mert Joey nagyon izgult. – fűzte hozzá Kurama.

- Mi a fenéért ülünk még itt? – pattant fel Botan. – Menjünk el és nézzük meg, mi történik!

- Biztos, hogy odamehetünk már most? – kérdezte Kuwabara.

- Miért ne. – felelte Hiei. – Gyertek!

Elvezette a társaságot a szentély felé. Hiei-en kívül még egyikük sem járt itt. Az erdő szépsége mindannyijukat lenyűgözte. Nem sokkal később kiértek arra a tisztásra, ahol a szentély állt. Lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé, még Hiei is megállt, úgy csodálta a rétet és az embereket.

- Nahát! – szólalt meg Yusuke, de csak ennyi tellett tőle. Nem találta a megfelelő szavakat.

A szentély előtt vagy 30 demgal álldogált, mind hasonló fazonú ruhában, amik különböző pasztellszínekben pompáztak – az egészen halványtól a sötétig.

- Úgy látszik, nem csak mi vagyunk a nézőközönségben. – szólalt meg Kurama.

Mellettük, innen-onnan az erdőből különféle démonok és szellemek kisebb-nagyobb csoportja bukkant elő és telepedett le a tisztás szélén.

- A demgalok ünnepét mindenki nagyon várja erre felé. – mondta Hiei csak úgy mellékesen. – Talán most megtudjuk, miért.

Egy jó negyed óráig semmi sem történt, így alaposan meg tudtak nézni mindent. A szentélybe vezető lépcső és a bejárata előtti nagy tér két oldalán virágok milliói pompáztak, és a demgalok is szép lassan körbeállták a lépcső előtti placcot. Riko-t és Joey-t azonban sehol sem látták.

Egyszer csak elnémult a tömeg. A lépcső közepén megjelent Riko. Hosszú, halványrózsaszín ruhát viselt, hajába egy szál virágot tűzött. Valamit mormogott maga elé, közben felemelte a karjait és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná simogatni a felhőket. Ujjai nyomában milliónyi virágszirom és apró csillag bukkant elő, amik percek alatt megtöltötték az ünneplők feje fölött az eget. Majd a lány az időközben oldalra felsorakozó négy demgal mellé lépett.

A szentély ajtaja kitárult és kilépett rajta a három nagyasszony, nyomukban az öt ifjonccal. A sötét bordó ruhás, ősz hajú hölgy előre lépett. Fejére arany szalag volt kötve – mindenki tudhatta, hogy ő a demgalok vezetője.

A Nagymama köszöntötte az egybegyűlteket, a patrónákat illetve a nap főszereplőit, az ifjakat. Beszéde nem volt hosszú, de annál tartalmasabb. Joey közben izgatottan tekingetett ide-oda, tekintete hol a barátain, hol a nővérén, hol a Nagymamán állapodott meg.

Végül elérkezett a várva várt pillanat. A sötét arany ruhás demgal, Riko volt patrónája, egy tekercset vett elő és felolvasta az első nevet. Az ifjoncok egyenként járultak a Nagymama elé, majd miután felavatta őket, megálltak a lépcső aljában.

- Lerikou Datsuke. – mondta végre Leina.

Keiko-ék most még csendesebben figyeltek. Yukina még fel is állt, hogy jobban lásson.

Riko rámosolygott az öccsére és együtt léptek a nagyasszonyok elé. Minden pontosan ugyan úgy zajlott, ahogy a többi ifjoncnál. Riko Joey háta mögött állt, jobb keze a kissrác bal vállán nyugodott. A Nagymama a fiú homlokára tette a kezét és így szólt:

- Lerikou Datsuke! Köszöntelek a demgalok családjában, fiam. Patrónád Midoriko Datsuke. Engedelmességgel tartozol neki. Ezentúl kötelességed lesz követni a tanításait, majd szívvel-lélekkel végezni a dolgodat. Elfogadod?

- Elfogadom. – felelte Joey és a nővére felé fordult.

Riko egy levélkoszorút helyezett öccse fejére és rámosolygott. A fiú elindult lefelé a lépcsőn, hogy csatlakozzon a frissen felavatottakhoz. A négy lány vidáman mosolygott rá a virágfüzéreik alól. Mitsuke még rá is kacsintott.

Mihelyt Joey leért, az öt ifjú a szentély előtti tér közepére vonult. Valahonnan, a templom belsejéből zene csendült. Az ifjoncok táncolni kezdtek. A sort Joey vezette, kezében ott volt a maga faragott pálcája.

A zene édes hangjai betöltötték a levegőt és a látvány békével töltött el mindenkit. Keiko Yusuke vállára hajtotta a fejét, Kurama óvatosan megfogta Kima kezét.

Nem sokkal később az öt patróna is csatlakozott az ifjakhoz és tanítványaikkal együtt járták a táncot. Riko-n látszott, hogy roppant büszke testvérére. Végül az összes demgal táncolni kezdett. Tökéletesen egyszerre mozdultak, felejthetetlen látvány volt ez minden kívülállónak.

Egyszer csak Riko jelent meg Hiei mellett.

- Te nem táncolsz? – kérdezte tőle meglepetten Yusuke.

- Inkább kívülről nézném. – felelte, s belekarolt Hiei-be.

- Ez olyan csodálatos! – lelkendezett Yukina. – Itt minden olyan szép!

- Mondd, ha hazaviszek ezekből a lebegő szirmokból meg csillagokból, akkor otthon is ezt fogják csinálni? – kérdezte Kuwabara.

- Ezekből vigyél haza, ezek tuti nem tűnnek el. – felelte Riko és újabb csillogó virágokat varázsolt a fiú elé.

- Riko! – kiáltott fel Botan. – Az előbb még nem rózsaszín ruha volt rajtad? Hogy lett most sárga?

- Tulajdonképpen rózsaszín is meg sárga is – felelte a lány. – Pedig egyszínűnek kéne lennie. Biztos azért van, mert van egy öcsém, aki szintén demgal.

- Hogyhogy? A ruha változtatja a színét? – csodálkozott Yusuke.

- Méghozzá a viselőjétől függően. Mindenki fehéret kap, mit most Joey. Aztán, ahogy öregszünk, úgy sötétedik. Meg ezek szerint a színét is tudja változtatni.

- Olyan szép! És milyen finom anyaga van! – Keiko óvatosan megfogta Riko ruhája alját.

- Elfogadnék én is egy ilyet… - jegyezte meg Kima.

- Jaj, közben vége lett! – szólt közbe Botan.

A téren abbahagyták a táncot. A demgalok elköszöntek egymástól és szép lassan ki-ki ment a maga dolgára. Joey még beszélgetett az egyik ifjú demgallal, majd elindult feléjük. Az utolsó métereket futva tette meg, közben vetett egy-egy cigánykereket. Nagyon boldog volt. Elsőként Botan nyakába ugrott. Végigölelte az összes lányt, végül megállt Riko előtt.

- Nos, kedves patrónám, mikor kezded meg tanításomat? – kérdezte.

- Úgy gondoltam, hogy csak pár év múlva. Ráérünk még.

- Akkor menjek még vissza Genkai-hoz? 2-3 évre?

- 70-80 évre.

- Mi?! – fakadt ki Joey.

- Nyugi, csak vicceltem. – kacsintott az öccsére Riko. – Majd megbeszéljük, oké? – elkapta a fiút és megpróbált egy barackot nyomni a fejére, de Joey nem hagyta magát. – Joey, te nőttél! – mondta a lány, miután elengedte a fiút. – Magasabb vagy, mint én! Ez nem ér!

- Hát igen. – felelte Joey és kihúzta magát. Ettől még magasabbnak tűnik, remélte. Botan és Yukina közé lépett, a karját nyújtva mindkét lánynak. Azok nevetve fogadták el a lovagias mozdulatot. A kis társaság vidáman tért vissza a házikóba.

9.

Másnap reggel egyikük sem sietett a felkeléssel. Úgy döntöttek, hogy megérdemelnek egy kis pihenést. Szép lassan mégis összegyűltek a reggeliző asztal körül és folytatták az előző nap megkezdett vidám beszélgetést.

- Egyszer csak Kima így fordult Riko-hoz:

- Riko! Tulajdonképpen tegnapelőtt este honnan kerültek elő azok a hiénák?

Kíváncsian fordultak a lány felé, aki a pultnak támaszkodva magyarázni kezdett:

- Hát, igazából Hiei-t akartam megkeresni. De a társaim nem véletlenül neveznek Akaratlan Bajkeverőnek, ugyanis akaratlanul is képes vagyok zűrös ügyekbe meg helyzetekbe keveredni. Mondhatjuk úgy is, hogy a baj mindig megtalál. – Riko bekortyolt a kakaójába, majd folytatta – Szóval, a keresés közben egy kis csapat hiénába botlottam. Megjegyeztem, hogy az ünnepségre nyáladzó bolhafészkeket nem rendeltünk. Ettől valamiért berágtak és az egyik megnőtt három méteresre, majd nekem ugrott. Meglepett, ezért nem is bírtam vele először. Menekülni kezdtem, hogy időt nyerjek. Aztán legnagyobb meglepetésemre ti bukkantatok fel. Ja, utólagosan is szeretném megköszönni a segítséget! De egy pillanat… Mi a fenét keresetetek ti az éjszaka közepén az erdőben?

- Aggódtunk értetek… - kezdte Keiko.

- Elhatároztuk, hogy kibékítünk titeket! – vette át a szót Botan. – Nem bírtuk nézni, hogy csak úgy elmentek egymás mellett Hiei-jel…

- Rizsa! – vágott közbe Joey. – Valljátok be, hogy csak ki akartátok használni, hogy Genkai nincs a közelben, nem toppanhat be hirtelen és titkos éjszakai légyottra osontatok!

- Nem vagy egy kicsit szemtelen? – kérdezte haragosan Kima. Keiko és Botan szintén mérgesen néztek a fiúra.

- Jaj, Joey úrfi, hogy lehet ilyet még csak feltételezni is rólunk! – kiáltott fel Yukina. Elpirult, de ő is haragosan méregette a srácot.

- Vigyázz, Joey, miket mondasz, mert a lányok nem állnak jót magukért! – intette Kurama – De igazuk van.

- Mondom, hogy jó fej srác. – jegyezte meg halkan Hiei, elégedetten mosolyogva.

- Ha már itt tartunk: te mit kerestél az erdőben? – kérdezte Yusuke.

- Mint mondtam, semmi közötök hozzá! – felelte közönyösen Joey és töltött magának még egy bögre tejet.

- Csak nem nő van a dologban? – kezdte cinikusan Kuwabara.

Joey köhögni kezdett, mert félrenyelt egy kortyot.

- Hoppá, Joey! Szóval ki megy éjszakai légyottra? – Yusuke oldalba bökte a még mindig fuldokló fiút.

Riko elgondolkodva megszólalt:

- Mikor elindultam, mintha Mitsuke-t láttam volna nem messze a házunktól… Mondd, hogy nem vele voltál! – mondta kétségbeesetten.

Joey felpattant a székről, de Kima megelőzte:

- Mitsuke? Ő az a kis demgal, akit szintén tegnap avattak? Ejnye, Joey, és mi lesz Sibeth-tel? Nem csalhatod meg szegény lányt…

Joey mérgesen az asztalra csapott.

- Most már szálljatok le rólam, oké?! – kiabálta, majd kiviharzott a konyhából. A többiek mosolyogva, nevetve, Riko sápadtan nézett utána.

- Ki az a Sibeth? – kérdezte remegő hangon.

Kima és Yukina összenéztek, majd Yukina kuncogva felelt:

- Egy lány, aki a faluban lakik. A szüleinek egy kis boltja van.

- Joey mostanában egyre többször ment le oda és Sibeth is megfordult már nálunk párszor.

Riko csak fogta a fejét, lezöttyent egy székre és megsemmisülten meredt maga elé.

- Hm. Igazi kis szoknyavadász. Nem aprózza, egyszerre két lánynak is csapja… - szólalt meg Hiei.

- De Hiei! – fakadt ki Riko – Mi az, hogy csajozik? Ráadásul egyszerre két lánnyal?

- Mit vársz tőle? 13 éves. – mondta Kurama.

- Hát épp ez az! – Riko teljesen kiakadt. – Még csak 13 éves! Mással kéne foglalkoznia még…

- Mért, te hány évesen voltál először szerelmes? – kérdezte Yusuke.

- 85…

Mindenkinek leesett az álla.

- Mi?! Ezt nem mondtad komolyan! – pislogott Kuwabara.

Riko már szólni sem tudott.

- Szokj hozzá, hogy ő máshogy nőtt fel, mint te, és mások a normái is. – tanácsolta Kurama.

A lány letörten ült a széken és csak fáradtan felpillantott.

- Szerintem aranyos. – jegyezte meg Keiko. – És biztos vagyok benne, hogy egyik lányt sem fogja megbántani.

A többiek egyetértően bólogattak. Riko sóhajtott egy nagyot és hátradőlt a széken. Tényleg hozzá kell szoknia, hogy Joey más, mint ő.

10.

Joey mérgesen császkált az erdőben. Arca nem csak a dühtől volt piros – Kima szavai miatt is elpirult. Akaratlanul is a szentély felé vette az irányt. Egyszer csak Mitsuke toppant elé.

- Szia!

- Szervusz, Joey, épp téged kerestelek!

- Tényleg? Hát… - Joey nem igazán tudta, mit is mondhatna.

- Csak azért jöttem, mert nemsokára elmegyünk, és feltétlenül el akartam búcsúzni tőled.

- Hát, izé… Mi is nemsokára megyünk.

Zavartan hallgattak. Joey belenyúlt a zsebébe és elővett valamit. Szorongatta még egy darabig, majd erőt vett magán és a lány felé nyújtotta.

- Tessék, ezt neked faragtam. – Joey teljesen elpirult, miközben egy pici, faragott lovacska bukkant elő a tenyeréből – Remélem, erről majd eszedbe jutok néha.

- Jaj, de aranyos, köszönöm szépen! Tessék, tőlem meg ezt kapod emlékül. – azzal a fiú nyaka köré csavart egy selyemsálat. – Belehímeztem a monogramod. Mind a kettőt.

Joey az ujjai közé vette az apró betűket: L. D. és J. N. E.

- Ez nagyon szép! – mondta, majd a lányra nézett.

Mitsuke-nek nagy, rózsaszín szemei voltak, amikben most egy kis szomorúság csillant. Mégis vidám hangon szólalt meg:

- Hát, remélem, még találkozunk.

- Én is.

- Viszlát, Joey.

- Szia, Mitsuke.

A kislány gyorsan egy puszit nyomott a fiú arcára, majd sarkon fordult és eltűnt az erdőben. Remélte, hogy Joey nem vette észre, amint elpirult.

A srác még állt egy helyben. Megfogta az arcát ott, ahol Mitsuke megpuszilta. Még mindig érezte a lány ajkainak melegét. Majd elvigyorodott, zsebre vágta a kezét és fütyörészve elindult Riko háza felé.

11.

Yusuke-ék késő délelőttre tervezték az indulást, így már csak Joey-ra vártak. A srác végigszáguldott a házon, miközben elhadart egy „Bocs, hogy késtem, mindjárt összepakolok és mehetünk!” – et, majd eltűnt a szobájában. Villámgyorsan összeszedte e cuccait és belehajigálta a hátizsákjába. Úgy döntött, hogy a Mutsuke-tól kapott sálat nem teszi el, hanem belefűzte a nadrágja övtartójába és gondosan ráhúzta a pólóját. Lesietett az alsó emeletre, ahol a többiek már az előszobában várták.

Szép lassan sétáltak afelé a tisztás felé, ahol az átjáró nyílik. Egyikük sem hozta fel a témát, de mindenki rájött Joey vidám és ábrándos arcát látva, hogy a fiú délelőtt folyamán találkozott Mitsuke-vel.

A tisztáson Riko és Hiei elköszönt mindenkitől, de mielőtt kinyílt volna az átjáró, Riko még megölelte egyszer az öccsét:

- Jaj, Joey! Te… Te… - nem igazán tudta, hogy örüljön vagy sírjon amiatt, hogy a srác szerelmes.

- Igen, én? – nézett rá várakozóan Joey.

„Nem is biztos, hogy szerelmes!” – gondolta Riko, és csak ennyit mondott, miközben kinyílt az átjáró:

- Semmi. Lényegtelen. Induljatok!

Joey összevonta a szemöldökét, de végül szó nélkül Yukina mellé lépett.

Yusuke még visszafordult és így szólt:

- Legközelebb ti jöttök át, és akkor Hiei, elviszünk egy focimeccsre!

- Mire?

- Ne aggódj, élvezni fogod, az tuti! – mondta Kuwabara.

Még integettek egymásnak, majd szép sorban eltűntek az átjáróban.

Mikor becsukódott a kapu, Riko megfordult, elindult hazafelé és rá sem nézett Hiei-re, úgy szólt hozzá:

- Mondd ki.

- Mit?

- Reggel óta látom rajtad, hogy akarsz valamit mondani. Hát tessék.

A démon behunyta a szemét és pajkos mosollyal ennyit mondott:

- Tényleg 85 évesen voltál először szerelmes, vagy akkor adtad fel a szüzességi fogadalmad?

Riko megtorpant és lenézően végigmérte a fiút, majd felhúzta az orrát és fölényesen megjegyezte:

- Erre inkább nem mondok semmit.

Hiei megfogta a lány kezét és határozottan megcsókolta a nyakát.

- Utálom, ha ezt csinálod. – mondta dacosan és szemlesütve a demgal.

Hiei komolyan meglepődött:

- Miért?

- Mert ilyenkor nem tudok rád haragudni.

Egymásra mosolyogtak és kézen fogva sétáltak haza.

A ház előtt Riko szó nélkül felemelte a kezét. A kétszintes ház eltűnt, helyében a pici, takaros, régi kunyhó állt.

- Máris sokkal jobb! – mondta Hiei és elégedetten lépett be az ajtón.

Este, miközben Riko rendet rakott a konyhában, a fiú leült az asztalhoz és csak nézte a lányt. Nem sokkal később, miután Riko elpakolt mindent, leült ő is, szembe a démonnal. Percekig némán nézték egymást. Végül Hiei törte meg a csendet.

- Nem akarsz elsétálni a Lyu-forráshoz?

- Most? – kérdezett vissza csodálkozva Riko.

Hiei átnyúlt az asztal felett és megfogta a lány kezét. Riko mélyen a démon szemébe nézett: annak tekintetéből szerelem, pajkosság és némi buja vadság áradt. A lány elmosolyodott és mindketten felálltak. Ugyan arra gondoltak. Kéz a kézben, érzelmektől fűtötten léptek ki az éjszakába.