I.
darwine 2006.02.21. 19:24
A düh hatalma
1.
- A Sötét Harcművészetek Viadala… ki gondolta volna, hogy még egyszer meghívnak?
- Az Alvilág valaha élt legnagyobb urának vagy a fia. Sokat fejlődtünk négy év alatt. Kíváncsiak, mit tudunk most.
- Hát, nem is tudom. Talán… talán nem kellett volna elfogadni a meghívást – Yusuke a tenyerébe támasztotta az állát. Kuramával a hajó korlátjának támaszkodva nézték a horizonton sötétlő szigetet. Négy éve pontosan ugyan ez a hajó hozta őket ugyan ide: a Sötét Harcművészetek szigetére. Yusuke alig pár hónapja tért vissza az Alvilágból, ígéretéhez híven feleségül vette Keiko-t. A meghívás a viadalra két hónapja érkezett, s az Urameshi-csapat újból összeállt: Yusuke, Kuwabara, Kurama, Hiei. Genkai mester már nem vállalta a küzdelmet, maga helyett ifjú és tehetséges tanítványát, Joey-t küldte. Joey még alig múlt 13 éves. Fényfiúnak is hívták, mert ördögien tudott manipulálni a fénnyel és az árnyékkal. Sajátos fénygömbjei sokszor okoztak meglepetést könnyelmű ellenfelei számára.
- 45 perc múlva kikötünk! – harsant végig a fedélzeten a kapitány hangja.
- Gyere, menjünk vissza és segítsünk a többieknek összepakolni. – mondta Kurama, s elindult a fedélzeti kabinok felé. Yusuke még vetett egy utolsó pillantást a baljóslatú szigetre: „Van egy olyan érzésem, hogy most sem lesz könnyű dolgunk.” – sóhajtott, majd követte a barátját.
2.
Yusuke finoman megsimogatta Keiko arcát. A szállás előterében üldögéltek s beszélgettek. A selejtezőkön már túl volt a csapat, és a házaspár most végre szakíthatott időt egymásra. Keiko férje vállán pihentette fejét.
- Úgy izgultam érted, Yusuke! Bár tudom, hogy az elődöntőkben még nehezebb lesz.
- Nem kell aggódnod értem, édesem. Engem nem olyan könnyű legyőzni!
- Szeretném, ha tudnád, hogy mindig melletted állok.
- Tudom. – Yusuke lehajolt, s megcsókolta Keikot. Tiszte szívből szerette.
Kis idilljükbe hirtelen Kuwabara hangja csapott be. A fiú Yukinával volt, s mint mindig, most se nagyon látott a szerelemtől. Yukina kacagott Kuwabara előadásán, aki erősen gesztikulálva adta elő legutolsó győzelmét – immár hatodszor.
- Csatlakozhatunk hozzátok, Keiko kisasszony? – kérdezte Yukina, majd a ’hős lovagjával’ leültek Yusuke-ék mellé, és önfeledt beszélgetésbe kezdtek. Ez abból állt, hogy Yusuke és Kuwabara egymást túllicitálva dicsérték magukat, a két lány meg csak nevetett rajtuk.
Keiko egyszer csak abbahagyta a nevetést:
- Ki lehet az ott? – mutatott a bejárat felé.
Mindannyian odafordultak. A szállodába épp akkor lépett be egy lány. Kinézetre teljesen átlagosnak tűnt: fekete szűk pólót és bő, térdig érő, fehér, vörös szegélyű szoknyát viselt, hosszú copfjában vérvörös masnit hordott. De a kezében tartott hosszú íj és kipirult arca arról árulkodott, hogy ő is harcos és éppen edzett. Gyors léptekkel átvágott a hallon, közben odabiccentett Yusuke-ék felé.
- Talán ő is harcos lehet… – tűnődött hangosan Kuwabara.
- De melyik csapat tagja? A selejtezők folyamán nem láttam. De szerintem az elődöntőkben fogunk még vele találkozni. Kíváncsi vagyok, mit tud. Te nem? – fordult kérdőn Yusuke a barátjához.
Kuwabara mereven bámult maga elé.
- Éreztétek? – kérdezte halkan.
- Én nem éreztem sem démoni, sem spirituális erőt. – mondta Yusuke lenézően.
- Valami mást… teljesen mást éreztem. – Kuwabara merengve bámult arra, amerre a lány elment.
- Mit? – Yusuke értetlenül pislogott társaira. Még Keiko is csöndesen nézett maga elé.
- Varázserőt.
- Tessék? – Yuske megütközve nézett Yukinára.
- Hatalmas varázsereje van. – ismételte meg a lány.
Mind a négyen a lány után bámultak. Yusukéban egyre növekedett a tisztelet a lány iránt: érzete, nem lehet akárki.
3.
- A győztes Yusuke Urameshi! – Yuri hangja belehasította tömeg éljenzésébe. – Az állás 2-1 az Uramehi-csapat javára!
Yusuke leugrott a küzdőtérről és csatlakozott társaihoz. Meglehetősen kifáradt a földdémonnal vívott harcban. Kurama és Joey a földön ültek egymás mellett. Kurama már kipihente magát, de Joey még mindig erőtlen volt. Sokáig ő volt fölényben, de Ruyi végül meglepte egy alattomos varázstámadással a fiút.
- Ez igen, Urameshi! – Kuwabara úgy hátba vágta barátját, hogy az leült Kurama mellé. – Harcoltál már keményebb ellenféllel is, de ilyen szép Rei Gun-t ritkán láthatunk tőled! Most pedig…
- Én jövök. – szólt közbe Hiei. – Megnyerem, és mi jutunk tovább. Neked, Kuwabara, csak akkor kell harcolnod, ha engem kiütöttek. De az úgyse fordulhat most elő.
- De nagy a képed, mióta Mukuro-val dolgozol, te Kertitörpe!
- Kuwabara, hagyd! – Kurama még épp idejében rántotta vissza Kazumát, mielőtt az neki ment volna Hiei-nek.
Hiei még visszanézett rájuk, majd egy kecses ugrással a küzdőtéren termett.
- Az Urameshi-csapatból Hiei fog küzdeni! – jelentette be Koto.
Az Ayashi-csapatból előlépett egy kétméteres alak. Mielőtt a pályára léphetett volna, csuklyás csapattársa megfogta a karját. A csuklyás megrázta a fejét, mire az óriás visszalépett. A köpenyes alak ledobta magáról a sötét vásznat, majd azzal a lendülettel a küzdőtérre ugrott, pontosan szembe Hiei-jel.
- Az Ayashi-csapat harcosa Riko! – Kotonak most nem kellett túlkiabálni a tömeget. A nézők mind néma csöndben figyelték az új harcost. Fehér szoknyája lágyan lebegett a szélben, hosszú haját most kontyba csavarta, de a vérvörös masni most is ott táncolt a nyaka mellett.
Kuwabara oldalba bökte Yusuke-t, de csak suttogni tudott:
- Ez az a lány, akit…
-… a múltkor láttunk! – Yusuke szája is tátva maradt. Az idegen lány most valahogy teljesen másképp nézett ki. Mintha egész testében ragyogott volna.
- A harcosok elfoglalták a helyüket! - emelte magasba a karját Yuri – kezdődjön a harc!
Mindannyian arra számítottak, hogy Hiei a szokott fürgeségével támad, de nem ez történt. Riko és a fiú csak álltak egymással szemben.
„Ez nem lehet igaz… - gondolta Hiei – Tényleg ő az?”
„Hát jól éreztem, ő is itt van!” - Riko halványan rámosolygott ellenfelére.
Yuri tanácstalanul nézett egyikről a másikra:
- Öööö… A harcosok egyelőre csak méregetik egymást. Úgy látszik, próbálják felbecsülni a másik erejét.
- Ez nem igaz. – szólt Kurama halkan. – Hiei már rég tudja, mekkora lehet a lány ereje. Másról van szó.
- Miről? – értetlenkedett Kuwabara.
- Nem tudom, talán…
- Hoppá! – kiáltott Joey s a küzdőtérre mutatott.
Hiei kezéből kiesett a kardja – vagy talán direkt ejtette el? Ugyanakkor Riko is elengedte az íját: „Ő az!”
„Csakis ő lehet!” – gondolta Hiei, s valami mosoly-féle jelent meg az arcán. A két harcos tétován megindult egymás felé.
- Ez a hibbant szabad kézzel akar nekiesni?! – háborgott Yusuke.
- Úgy látszik, most már elkezdődik a harc. – kommentált Koto, bár neki is bizonytalan volt a hangja, ő se nagyon értette, mi folyik a pályán.
Ám nem így történt. Riko nekiiramodott, arcán boldog mosoly terült szét:
- Hiei!
- Riko! – tárta szét a karját a démon. A lány Hiei nyakába ugrott és boldogan átölelték egymást.
- De örülök, hogy látlak! Tudtam, hogy még találkozunk az életben! – kacagott Riko.
Mindenkinek leesett az álla. A stadionban egyre erősödött a moraj.
- Megmagyarázná valaki, hogy most mi van?! – pislogott Yusuke.
Kuwabara csak tátogni tudott, még sosem látta, hogy Hiei bárkit is megölelt volna. Kurama csak mosolygott magában, Joey meg hol rá, hol Yusuke-ra, hol Hiei-re nézett.
Yuri teljesen elvesztette a fonalat. Kérdőn nézett föl Kotora, de kolleganője tanácstalan arcából nem tudott semmit sem kiolvasni.
Riko végül elengedte Hiei-t, s pár lépést hátra lépett. Féltérdre ereszkedett, majd így szólt:
- Feladom.
- Mi??? – Hiei most még jobban meglepődött: „Ez nem jellemző Riko-ra!”
- Feladom, te nyertél. Nektek kell megnyerni a viadalt! Később mindent megmagyarázok. – állt fel Riko, majd a műsorvezetőhöz fordult. – Ön is hallotta, kisasszony? Feladom a küzdelmet.
- Öööö… igen. – Yuri gyorsan összeszedte magát. – Riko feladta a küzdelmet, így Hiei a nyertes!
- A végeredmény: 3-1 az Urameshi-csapatnak az Ayashi-csapat ellen. – vette át a szót Koto. – Az Urameshi-csapat jut tovább!
4.
Késő délután volt, akis csapat a lányok szobájában gyűlt össze, s Riko-t hallgatták. Megtudták tőle, hogy Hiei-jel kb. 10 éve találkozott először. Természetesen megküzdöttek egymással, de mivel Hiei egy másik csatából jött és sérült volt, Riko végül hazavitte és meggyógyította. Itt kezdődött a barátságuk.
- Egy pár napig, míg teljesen fel nem épült, nálam lakott. Rendszeresen edzettünk, sokat tanultunk egymástól. De aztán mindketten mentünk a magunk dolgára. – Riko Keiko és Yukina között ült, vele szemben Botan, aki szemmel láthatóan mindent akart a lányról tudni.
- Mesélj egy kicsit magadról! Például, hogy mért laksz egyedül az erdőben?
- Hát, már elég régóta, születésem óta ott lakok, és…
- Hány éves vagy? – kotyogott közbe Joey.
- Ejnye, Joey, nem illik egy lánytól a kora iránt érdeklődni! – intette Shizuru a kíváncsi kis harcost, de Riko csak nevetett.
- Semmi gond! A fajtám között fiatalnak számítok, így nem is szégyellem a koromat: 763 éves vagyok.
Kuwabara és Yusuke álla egyszerre esett le:
- 763?!
- Azt hittem, nem vagy több 17 évesnél!
Riko csak nevetett a csodálkozó tekinteteken:
- Hát, ha úgy vesszük, hogy a mi fajtánk akár 3000 évig is elélhet, akkor mondhatjuk, hogy hozzájuk képest még csak 17 éves vagyok.
- Elárulnád, hogy mi a te fajtád? – fordult Rikohoz Kurama. – Azt hiszem, veletek még nem találkoztam.
- Az lehet, mert igen kevesen vagyunk, és csak lányok. Ez elég különös lehet nektek. Demgal-nak hívjuk magunkat. A szüleink nem tartoznak a fajtánkhoz. Szóval, csak mi, leányok alkotjuk a családot. A mi gyermekeink sem taroznak már teljesen a fajtához. A génjeinket ettől függetlenül tovább örökítjük, mindig félvérek születnek. Aztán egyszer csak újra megszületik egy demgal a megfelelő szülőktől – egy Alvilági és egy Túlvilági lénytől. A szülőknél elég, ha csak az egyik fél demgal leszármazott. – Riko végignézett új barátain. – Kicsit talán bonyolult, de remélem, értitek.
- Én nem értem. – ráncolta a homlokát Joey.
- Semmi baj, majd ha nagyobb leszel, megérted te is. – simogatta meg Kurama a kissrác fejét.
- Mondd csak, Riko kisasszony – szólalt meg félénken Yukina – kik a szüleid?
- Apám egy Alvilági démon, anyám egy Túlvilági lény volt. Nem tudom pontosan, de talán angyal. De lehet, hogy varázslónő volt. Születésem után rögtön elválasztottak tőlük.
- Ez olyan érdekes, szép, de szomorú történet. – mondta Keiko – ezek szerint nem ismered a szüleidet?
Riko csöndesen megrázta a fejét.
- És hogy kerültél ide a viadalra? – Botan nem tudta magát türtőztetni, mindent akart tudni.
- Ayashi-t az erdőben ismertem meg, ott, ahol élek. Feladatom, hogy társaimmal a demgalok szentélyére vigyázzak. A szentélyt kereste Ayashi is. Azt hittük, meg akarja támadni, ezért megelőztük és mi támadtunk először. De nem ezért jött. Látta, hogyan harcolok, és megkért, csatlakozzak a csapatához. Lázadó természetet örököltem apámtól, így igent mondtam. Csábított, hogy mást csinálhatok, mint amit előírtak nekem, csábított a harc.
- Akkor most már csak azt áruld el, hogy mért adtad fel ma a küzdelmet- Hiei eddig az ablakban ült, és némán nézte a tengert, de most bekapcsolódott a beszélgetésbe.- Nem jellemző rád, hogy csak úgy feladsz egy küzdelmet, és állításod szerint is a harc miatt jöttél ide.
- Nehogy azt hidd, hogy azért adtam fel, mert te voltál az ellenfél. Ellenkezőleg: tudod, hogy veled bármikor szívesen megküzdök. – Riko felállt és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Képes vagyok a jövőbe látni és tegnap volt egy látomásom. Ismeritek Artan-t a Mochikaido-csapatból?
- Ismerős a nevük. – nézett Yusuke Kuwabarára.
- Ők harcoltak a Sárkánygyíkok ellen. – mondta Kuwabara.
- Nem Artan az, aki fél kézzel végzett a Gyíkok vezérével? – kérdezte Hiei.
- De, ő az. – bólogatott Kurama. – Nagyon erős és nagyon kegyetlen.
- Pontosan, róla beszélek. – folytatta Riko. – Láttam, mit tervez, ha megnyeri a viadalt. Az emberek világát akarja, a rabszolgájává akar tenni mindenkit.
A lányok ijedten kapták a szájuk elé a kezüket, Yukina még fel is sikoltott. Riko a fiúk felé fordult:
- Azért adtam fel Hiei ellen a küzdelmet, mert nektek kell Artan-t legyőznötök. Csak ti tudjátok őt megállítani!
- Éreztem, hogy ez a viadal sem lesz könnyebb, mint a múltkori. – sóhajtott Yusuke.
Mind az öt harcos a lemenő Nap utolsó sugarait nézte. Megértették Riko szavainak a súlyát. Szemükben komoly elszántság tükröződött.
5.
A döntő napja korábban jött el, mint hőseink szerették volna, de elszántan néztek szembe a Mochikaido-csapattal. Yusuke, Kurama és Hiei már túl voltak a csatájukon, a küzdőtéren Joey harcolt elszántan egy vízdémonnal. A lelátón Shizuru, Keiko, Yukina, Botan és Riko egy emberként szurkolt neki.
- Tényleg le tudják győzni Artan-t? – kérdezte Keiko Aggodalommal teli hangon Riko-tól-
- Nem kell aggódnotok. Nem mondtam el a fiúknak, de a látomásomban láttam egy alakot, amint Artan ellen harcol, és fölé kerekedik. Kuwbara-t.
- Jaj, Istenem! – Yukina remegve kapaszkodott Shizuru-ba.
- Ne félj, Yukina! Ez azt jelenti, hogy ha valaki, akkor Kuwabara le tudja őt győzni. – mosolygott bátorítóan Riko.
- És biztos le is fogja, ebben biztos lehetsz! – kacsintott Yukina-ra Botan.
Eközben eldőlt a negyedik csata is: Joey az árnyékbéklyóival végleg megbénította Shilkuyo-t, így az Urameshi-csapat újabb pontot kapott. Fáradtan rogyott le Kurama mellé, aki vállon veregette, megdicsérve ezzel a fiút.
Végül Kuwabarára került a sor.
- Kuwabara, mindent bele. – bátorította barátját Yusuke.
- Úgy számítottam, hogy Artan előbb lép a pályára, és Yusuke-val vagy velem küzd meg, de tévedtem. Ha nem győzöd le, veled törölöm tisztára az Alvilágot, ígérem. – mondta Hiei.
- Azt az örömöt nem szerzem meg neked! – azzal Kuwabara belépett a küzdőtérre. Ellenfele már ott várt rá. Artan magas, nyúlánk fiú volt, de Kuwabara tudta, hogy nem becsülheti le. Nagyon nagy spirituális ereje van.
- Kezdődjön a mindent eldöntő küzdelem! – kiáltott Yuri, s a közönség egy emberként üvöltött fel. Kuwabara előhúzta spirituális kardját. Tudta, hogy most minden rajta múlik. Meg akarta mutatni Yusuke-nek, Hiei-nek, Yukina-nak és a többieknek, hogy ő is képes győzni.
Artan a két keze köré gyűjtötte erejét s felpattant a levegőbe. „Meg akar dobni egy energiagömbbel!” – gondolta Kuwabara.
- Aitocho na Kazajh! – kiáltott Artan, és egy dupla sorozatot küldött Kuwabara felé. A fiú csak egy gömbre számított, ezért a másodikat nem tudta rendesen kivédeni – eltalálta a vállát. Az ütés erejétől Kuwabara jó négy métert csúszott. Válla erősen vérzett, de komolyabb baja nem volt. „Itt az ideje, hogy megmutassam, mit is tudok!” – Kuwabara felemelte a kardját s rárontott Artan-ra. Ellenfele ügyesen tért ki a csapások elől, de nem tudta az összest kikerülni. Kuwabara komoly sérüléseket okozott neki, de úgy látszott, ez nem zavarja. Néha visszavágott, megtörve ezzel Kuwabara lendületét.
- Csak játszik Kuwabarával – mondta Kurama a társainak. Komolyan aggódott a fiúért.
Artan most akkorát rúgott Kuwabarába, hogy az jókora árkot húzott a küzdőtér padlójába. Nagy nehezen felállt. „A fenébe, mintha egyre erősebb lenne…” – komoly dühöt érzett Artan iránt. Le akarta győzni bármi áron. Összeszedte magát, de tekintete megakadt a kardján: „Kisebb lett a kardom! A francba, mitől ment össze?” – ráncolta a homlokát. Artan gúnyosan felkacagott. „Várjunk csak, ha egyre kisebb a kardom, akkor nem véletlenül lesz egyre erőseb…”
- Elszívod az erőmet, te féreg! – kiáltott fel Kuwbara.
- Gratulálok, egész gyorsan rájöttél! – kacagott az ellenfele. – Megátkoztalak, és semmivel sem tudod feloldani! Enyém lesz az erőd!
- A disznó…! – Yusuke megindult a küzdőtér felé, de Hiei visszatartotta:
- Hagyd, szerintem Kuwabara is meg tudja oldani.
Yusuke fogcsikorgatva nézte, amint a legjobb barátja a vesztébe rohan – ismét nekiesett Artan-nak úgy, mint az előbb.
„A francba, ez így nem fog menni!” – Kuwabara egyre nagyobb dühöt érzett Artan felé. Egy rúgással eltávolodott tőle, s a két harcos most farkasszemet nézve állta a küzdőtér két végében.
- Tudod, mit? – kiáltott Kuwabara – ha kell az erőm, hát tessék, vedd el! – azzal mindent beleadott, s megjelent körülötte egy energiamező. Artan csak nevetett, s szemmel láthatóan szívta magába Kuwabara erejét.
- Mit csinál ez a szerencsétlen?! – kiáltott fel Kurama – Nem adhatja neki az erejét!
- Kazuma úrfi, ne! – sikoltott Yukina.
Azonban késő volt. Artan az utolsó csepp erőt is kiszívta Kuwabarából, aki térdre rogyott. „Érdekes – gondolta – az erőmmel mintha a dühömet is elszívta volna…” Nehezen felállt, s bátran nézett szembe ellenfelével.
-Most elkaplak, te kis halandó! – kiáltott Artan, s megindult Kuwabara felé. Pár lépés után azonban megbotlott. Arca eltorzult, mintha belülről fojtogatná valami. Kuwabara számára egyszerre világos lett minden: „Elnyelte az erőmet, de azzal együtt a dühömet is, amivel nem tud mit kezdeni! A haragom fogja a vesztét okozni!”
- Ez a te műved! – meredt Artan a fiúra.
- Ismerd meg Kuwabara haragját! – kiáltott Kuwabara, és eliramodott Artan felé. Minden fizikai erejét összeszedte, s egy jobbegyenessel a padlóra küldte ellenfelét. Artan nem bírt felkelni, a földön vonaglott. Nem bírt Kuwabara féktelen dühével. Yuri rászámolt:
- …8, …9, …10! Artan kiütve, a győztes Kuwabara!
A tömeg hatalmas éljenzésbe kezdett. A lányok megkönnyebbülve, könnyes szemmel ugrottak egymás nyakába.
- Az idei Sötét Harcművészetek Viadalát most is az Urameshi-csapat nyerte meg! – Koto hangját elnyelte a tömeg üdvrivalgása.
Joey egyszerre ugrott Yusuke és Kurama nyakába, még Hiei is elismerően mosolygott.
- Igen! Mi nyertünk! Megnyertük! – skandálta Joey – Szép volt, Kuwi!
Kuwabara azonban semmit sem hallott a hangzavarból. Behunyta a szemét, maga is alig merte elhinni. „Megcsináltam. Legyőztem!”
6.
Másnap délelőttre teljesen eloszlott belőlük a döntő előtt érzett feszültség. Shizuru roppant büszke volt kisöccsére, s Kuwabara is érezte, hogy sokat nőtt társai szemében.
Már mindannyian összepakolták a csomagjaikat, de a hajó csak délben indult, ezért a lányok szobájában ütötték el az időt, Hiei kivételével.
Egyszer csak kopogtak az ajtón és megjelent Riko. Elköszönni jött, mert visszamegy az Alvilágba.
- Örülök, hogy megismertelek titeket. Jó tudni, hogy Hiei-nek ilyen sok jó barátja van.
- Mi is örülünk, hogy megismerhettünk téged, Riko. . mondta Kurama mindanyiuk nevében.
- Ígérd meg, hogy ha az emberek világában jársz, meglátogatsz minket! – ölelte meg Botan Rikot – Vagy gyere át csak úgy!
- Oké, hogy a barátunk vagy, de egyszer azért megküzdhetnénk, csak olyan baráti alapon. – nyújtott kezet Yusuke.
- Azt hiszem, ezeket megígérhetem. – fogadta el a jobbot Riko.
Miután mindenkitől elköszönt és kölcsönösen minden jót kívántak egymásnak, Riko a tengerpart felé vette az irányt. Hiei-t kereste.
A démon egy kiugró sziklán állt és a hullámokat nézte. Csak akkor vette észre Riko-t, mikor a lány mögé lépett.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Megéreztem.
Egy ideig szótlanul nézték egymást. Hiei szívesen mondott volna valamit, de semmi nem jutott az eszébe.
- Emlékszel, milyen sokat sétálgattunk a Lyu-forrás felé? – kérdezte Riko.
- Hát, a régi szép idők… Emlékszem, mindig le akartalak győzni! – nevetett fel Hiei.
Megint hallgattak. Nem messze tőlük egy hal ugrott egyet, kis csobbanást keltve.
- Hiei, azért jöttem, hogy elköszönjek. – kezdte hirtelen Riko.
- Visszamész a társaidhoz.
- Igen.
Hiei csak nézte a lányt. Sok-sok éve már egyszer elköszöntek egymástól, de azóta sok minden megváltozott. Riko lábujjhegyre állt és megcsókolta a fiút.
- Vigyázz magadra. – mondta, majd hátralépett és eltűnt.
Hiei körül felkavarta a szél a hullámok páráját. Sokáig nézett még Riko után, majd csendesen így szólt:
- Te is vigyázz magadra.
- Vége-
|