7.

Éjszaka kifejezetten csöndes volt a hajó a vacsora után. Anita és a társai az utolsók között hagyták el az éttermet.

Andrea és Semir nagyon boldogok voltak, Anita és Tom csöndben elvonultak azok világából. De nem maradtak együtt. Anita lezuhanyozott és sötét ruhát húzott, majd felsétált a fedélzeti teraszra.

Figyelte a csillagokat, s közben megpróbálta megszámolni az embereket az irányítótoronyban. Azonban nem nagyon akart neki összejönni. A víz felé fordult és a hullámokon táncoló fényeket nézte. Megpróbált az ügyre koncentrálni, de a gondolatai minduntalan elkalandoztak és Tomnál kötöttek ki. A férfi egész este komoly arccal nézett rá, szeméből mérhetetlen szomorúság és fájdalom áradt. A lány tudta, hogy mindez rá irányul. Ezredszer is újragondolta, hogyan viselkedett három hónapja. Az egész csak úgy jött. Ő nem akarta, hogy a férfi belé szeressen és ő sem akart a rendőrbe szeretni. Így alakult. Csak rosszkor, rossz helyen. Talán ha máskor, más körülmények között találkoztak volna, talán akkor.

Anita csak bámult maga elé, és nem tudta, mit tegyen. Bántotta, hogy Tom miatta olyan, amilyen. Ugyanakkor tudta, hogy anno nem tehetett másképp, nem fedhette fel kilétét.

Mardosta a bűntudat. Talán az egész könnyebb lenne, ha a férfi dühös lenne rá. Szívből kívánta, hogy Tom utálja őt, és önmagát is győzködte, hogy gyűlölje a férfit. Azonban utálni nehezebb, mint szeretni.

Eszébe jutott Tom csókja. Megérezte a férfi ajkainak érintését. Gerince mentén bizsergés futott végig. Egész testét rázta valami, talán a hideg – ugyanakkor homloka gyöngyözött az izzadságtól. A szája elé kapta a kezét, lélegzete el-elakadt.

Nem volt képes tovább a fedélzeten ácsorogni, úgy érezte, belezavarodik az egészbe. Már eléggé benne voltak az éjszakába, így elosont, hogy a dolga után nézzen – így legalább leköti magát és nem gondol a rendőrre.

Anita vagy négy órát bolyongott a hajón. Bejárta a gépháztól a teraszig az egészet. Azonban semmit sem talált. Megállapította, hogy a teraszon kényelmesen lehet napozni és a medence is kellemes időtöltés, de ez volt a legtöbb, amire jutott.

Fáradtan ment vissza a kabinhoz. Csöndesen osont be, nehogy felébresszen bárkit is – Tom azonban még ébren volt, amikor a lány visszaért. Elsőre meglepetten néztek egymásra, majd Anita gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.

- Elnézést, azt hittem, már alszol.

- Nem tudok. – felelte csöndesen a férfi. – Találtál valamit?

- Semmit. – válaszolta a lány, majd eltűnt a fürdőszobában, hogy átvegye a hálóingét.

Amikor visszatért, Tom még mindig ugyan úgy ült az ágyon, ahogy addig. Anitának valahogy nem tetszett ez az egész. Szomorúság töltötte el, hogy így látja. Hirtelen késztetést érzett, hogy beszélgessen a férfival.

- Lehet, hogy nem szívesen vagy itt… - kezdte – Pedig ez egy luxushajó! Próbáld meg egy kicsit élvezni…

- Jó. – Tomnak nem volt sok kedve beszélgetni. Itt ül a mellett a lány mellett, akit talán igazán szeretett, de aki kihasználta és majdnem lelőtte. Torkában egy gombócot érzett.

Anita azonban nem tágított. Talán beszélniük kéne, hogy tisztázzák a dolgokat valamelyest.

- Köszönöm, hogy mégis eljöttél.

- Miért köszönöd? – fakadt ki a férfi. – Úgy rángattál ide minket! Egyáltalán nem szívességből tettem. Nem is tudom, miért jöttem el.

- Dühös vagy rám a múltkori miatt. – mondta csöndesen a lány, holott ebben cseppet sem volt biztos.

- Enyhén fogalmaztál. – felelt a férfi. Pedig maga sem tudta, haragszik-e vagy sem.

- Hidd el, akkor nem volt más választásom…

- Ne mentegetőzz. – csattant fel Tom. – Befogadtalak, vigyáztam rád. De te kihasználtál, becsaptál és majdnem lelőttél.

Anita torka összeszorult a vádak hallatán, de állta a férfi pillantását.

- Nem akartalak lelőni, de muszáj volt figyelmeztetni téged! Mégis, meddig akartál ott állni, míg fel nem robban minden?

Tom nyelt egyet, de a gombóc nem tűnt el. Tudta, hogy ebből a szempontból igaza volt a lánynak. Zavartan oldalra pillantott.

- Nem mondhatom el, hogy miért, de be kellett férkőznöm a soraitokba. – folytatta Anita. – A véletlen hozta úgy, hogy pont te vittél el és nem Semir. Hidd el, olyan szívesen elmondanám, mi a helyzet, de nem lehet! Neked is jobb így, mert nem sodorlak veszélybe…

- Színjáték volt az egész? Minden szó, minden mozdulat, a vacsorák, meg minden?

Anita hevesen megrázta a fejét.

- Nem! Én… Én tényleg meg akartam köszönni, hogy befogadtál. Nem kellett volna, és nem is állt szándékomban befurakodni az életedbe. Csak… - elhallgatott. Nem akarta kimondani, hogy csak információszerzésre kellett a férfi.

- Amy, vagy Anita, vagy akárki vagy… Én nem értelek téged. Azt hittem, meghaltál. – Tom csöndesen beszélt, hangjából mérhetetlen fájdalom és szomorúság áradt. – Most meg felbukkansz, mintha mi sem történt volna és elrángatsz minket a tengerre.

- Ígérem, mihelyt lehet, elmondok mindent! Őszintén szeretném, ha megértenél.

- Tényleg elmondasz mindent? Mégis mit? Hogy mikor melyik bűnbandában voltál?

- Mondjuk, ha így látod…

- Mégis mikor?

- Ha ennek vége és nem kerülsz bajba miatta. Ha biztonságban tudlak, majd akkor. Kérlek, bízz bennem!

Csöndben nézték egymást.

Anita a kék szemeket fürkészte. Még emlékezett rá, hogyan néztek rá három hónapja. Hirtelen azt kívánta, hogy megint úgy nézzenek rá. Érezni akarta a férfi érintését és csókját.

Tom nem tudta, most ki néz vissza rá. Volt egy olyan érzése, hogy a lány megint nem egyenes úton jár. Csak azt nem tudta, őket miért rángatta bele. Arra vágyott, hogy Amy üljön vele szembe. A szegény könyvtáros, aki a nagybácsijára vár. Amyt akarta. Magához akarta szorítani.

Újra és újra felmerült benne, hogy ki ül előtte, és hol van Amy? Vagy Amy valójában a lányhoz tartozik? Mindig is az volt, akinek most mondja magát, csak Tom ezt nem vette észre? És ez most meddig lesz így? Mikor tűnik el, hogy aztán újra felbukkanjon egy új személyiségben? A férfi nem tudta a válaszokat, és a bizonytalanság nem tetszett neki.

Túl sokáig nézték egymást. Mindenféle érzelmek kavarogtak már mind a kettőjükben. Zavaró volt a némaság és a tudatlanság. Megmozdultak volna, de valami lebénította őket. Feszültség volt közöttük, ami egyre őrjítőbbé vált.

A csendet végül Tom törte meg:

- Aztán majd megint eltűnsz idő előtt, és megint nem fogok semmit sem tudni rólad.

- Addig innen el nem megyünk, amíg el nem mondhatom az igazat. Ígérem. – felelte a lány, de rögtön meg is bánta. Nem biztos, hogy ezt az ígéretét be tudja tartani. Megint hazudott a férfinak.

A másik oldalára fordult és begubózott a paplan alá.

- Jó éjt. – suttogta.

- Nem tudom, hihetek-e neked. – felelte Tom. – Jó éjt. – hátat fordított ő is a lánynak, majd igyekezett gyorsan elaludni.

Anita csak hallgatta a szuszogását. Szívét mardosta a bűntudat és a szomorúság. Szemét szorosan behunyta, hogy az már fájt – de így sem tudott gátat vetni könnyeinek.