6.

Jeff Bergman behunyt szemmel hallgatta St. Tropez hangját. A város még éjszaka is tele volt élettel, ami nem meglepő nyár közepén.

A szoba hatalmas volt és távol feküdt a központtól, mégis meg lehetett különböztetni az autók, a hajók, a turisták és az árusok zaját. Néha-néha zene csendült fel a nyüzsgésben.

Bergman elgondolkodott, hogy miért jön ide bárki is nyaralni. Megfordult és kibámult az ablakon. St. Tropez fényei, mint elszórt aranyrögök terültek el előtte.

Gyermekkora óta ismerte a várost – szinte a második otthona volt. Azonban szívből gyűlölte. Apjának itt is volt munkája és gyakran hozta őt ide. Eleinte mindig örült, hogy kettesben lesz az apjával, és elképzelte, hogy mindenféle tipikus apa-fia dolgot fognak csinálni. Azonban a kezdet lelkesedés hamar elszállt.

Apja állandóan dolgozott és mindenkire volt ideje, csak a fiára nem. Néha megkérdezte, hogy érzi magát a fia és ritkán hozott neki valami drága ajándékot. Ezek eleinte számítottak a fiúnak, később azonban kibontatlanul dobta őket a szekrény mélyére.

A kis Jeff vagy otthon unatkozott, vagy az utcán csavargott.

Körülbelül 10 éves lehetett, amikor az édesanyja meghalt. Ezután sehol sem találta a helyét. St. Tropezban is egyre többet maradt az utcán és egyre gyakrabban került bajba. Apja azonban csak ritkán segített neki. Jeffnek meg kellett tanulnia az utca törvényét. 17 évesen elszökött apjától, de valamiért útjaik mindig keresztezték egymást.

Most, sok évvel később Jeff Bergman járt rendszeresen dolgozni St. Tropezba – de neki nem volt gyermeke, akit magára hagyjon.

Megvetően kiköpött egyet az ablakon, majd visszatért a szobába. Minden hatalmas volt és méregdrága. Talán felesleges is – csak kérkedésből tette ide őket valaki.

Jeff elterpeszkedett a mahagóni íróasztal mögött álló bőrfotelben. Lábát feltette az asztalra – nem zavarta, hogy pár irat sáros lesz – sőt, még meg is rázta a cipőjét, hogy még koszosabb legyen minden. A legfőbb üzletpartnerére várt, habár szívből gyűlölte azt az embert.

Nyílt az ajtó és egy idős férfi lépett be az irodába. Ősz haja, méretre szabott öltönye és méltóságteljes arckifejezése tiszteletet parancsolt. Szeme azonban fáradtan és meggyötörten, már-már fakón nézett a világra. Egyik szemére már nem is látott.

- Jeff, te meg mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak. Apa. – Bergman hangjában gyűlölet csendült. Különösen, ahogy megnyomta az utolsó szót.

- Nem adok több pénzt. Elegem van. – apja idegesen járkálni kezdett a szobában. – És most ne vitatkozz, menj el. Holnap elutazok és el akarok még készülni.

Jeff meglepetten felhúzta a szemöldökét, habár tudta, hogy mire készül az apja. A háttérben ő intézte el, hogy a megfelelő jachtra kapjon jegyet.

- Nem pénzért jöttem. – Bergman egy borítékot tett az asztalra. – Mindig azt mondtad, hogy csak kölcsönbe adod a pénzt. Egy dolgot nagyon megtanultam St. Tropez utcáin – a kölcsönt vissza kell fizetni. – felállt és az ajtó felé indult. Azonban apja mellett megállt. Nem néztek egymásra. – A többit majd később. Jó utat, apuci. – vissza se nézett, úgy sétált ki a szobából.

Apja még sokáig állt a szoba közepén és a vastag borítékra meredt.

A jacht fedélzetén vidáman telt az este. Az utasok kezdtek feloldódni és páran a táncparkettet is birtokba vették.

A vacsora finom volt és laktató. Andreáék kissé bágyadtan ücsörögtek az asztaluknál és az embereket figyelték.

- Csak 28 vendég van itt rajtunk kívül. – szólalt meg Semir. – Nem különös ez? Sokkal többen is elférnének a hajón.

- Főleg így főszezonban. – fűzte hozzá Tom. – Három pincér szolgálta fel az ételt, ketten ülnek a bárpult mögött. Nem kellene még pár ember?

- Plusz a főpincér, aki kísérgeti az utasokat. – egészítette ki Anita.

- Ez most jó vagy rossz? – kérdezte Andrea.

- Még nem tudom. – Anita összevonta a szemöldökét, ahogy körülnézett.

- Számba kéne venni a személyzetet. – gondolkodott hangosan Semir.

Andrea megfordult, hogy jobban belássa a termet. Nem értett a nyomozáshoz, de nagyon szeretett volna segíteni. Néhányan még az asztaluknál ültek és beszélgettek, mások már visszamentek a kabinjaikba vagy a parketten ropták. A két italos poharakat törölgetett. A pincérek ki-be járkáltak a konyhába. Egy-két inas tűnt fel a hajóorr felől.

A lány megragadta Semir karját.

- Gyere, táncoljunk!

- Andrea, ne már! Fáradt vagyok! – visszakozott a férfi.

- A parkettről be lehet látni a konyhába és egészen ki a hajóorrig…

Semir pillanatok alatt átlátta, mire céloz a lány. Hálásan rámosolygott és felállt.

- Hölgyem, szabad? – kérdezte kezét nyújtva.

Andrea visszamosolygott, majd pillanatokon belül a táncolók között voltak. Semir tekintete ugyan ide-oda cikázott, de látszott, hogy most nagyon jól érzik magukat ketten.

Anita elgondolkodva nézte őket. Andrea nagyon szerencsés – gondolta. Hirtelen keserűség és szomorúság áradt szét benne. Vágyott valakire, aki szereti s elfogadja őt, vigyáz rá, várja otthon, és a fülébe suttogja: szeretlek. Ez az érzés elbizonytalanította – de az még jobban, hogy talán ez a valaki most itt ül mellette.

Tom is furcsán érezte magát, hogy itt maradt a lánnyal. Nem tudta, mihez kezdjen. Talán beszélgessen vele? De miről? Vagy kérje fel táncolni? Sose szeretett ilyen helyen táncolni…

Három hónappal ezelőtt minden más volt. Alig várta, hogy hazaérkezhessen. Imádta, hogy a lány otthon várta, meleg vacsorával, reggelente meg főzött neki kávét. Akkor bármikor táncolt volna vele. Jó volt a tudat, hogy csak egy fal választja el őket, és van a lakásban valaki, aki talán törődik vele. Beleszeretett volna a lányba? Tom nem tudta a választ. Akkor és azóta is álmodott a lánnyal, hogy a karjaiban tartja. Akkor kellemes érzés volt, most bizonytalanságot hozott.

Anita felé fordult, mondani akart valamit.

Azonban a lány is pont akkor szólalt volna meg.

Zavartan elmosolyodtak és elfordultak.

De Anita mégis a férfi karjára tette a kezét, hogy felkeltse a figyelmét.

- Több szem többet lát. – mondta, és a táncolók felé intett.

Tom bizonytalanul bólintott egyet, majd elindultak a parkettre.

Mindketten a személyzetet figyeltél, tartásuk görcsösen merev volt. Anita mégis boldog volt a lelke mélyén – nem tudta, miért. Tom valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nyugalmat érzett belül. Észrevétlenül közelebb húzódtak egymáshoz.

Semir Andreával a karjában odatáncolt Tom mellé.

- Tíz embert számoltam meg a konyhában, de biztos többen vannak. Talán tizenöten.

- A két vigyori még mindig a recepciós pult mögött ül. – felelte Tom. – Plusz a két boy az előtérben, a három pincér, a főpincér meg a két csapos. Az huszonöt.

- Két takarítót láttam eddig a szobáknál. – fűzte hozzá Andrea.

- Huszonhét. – összegzett Anita. – Plusz a kapitány meg a személyzet a hídon és a kazánnál. Talán 35-40-en lehetnek.

- Az pont elég. Valahogy kezdem magam kellemetlenül érezni ekkora túlerővel szemben. – nyögte Tom.

- Ne parázz, haver. Szerintem az utasok és a személyzet semmiről sem tud.

- Adja az ég, hogy igazad legyen, Semir. – szögezte le Anita.

Valahogy mindannyian kezdték más szemmel látni az egészet.

- Az alacsony keleti meg a magas szőke. Plusz a két nő, akik velük vannak. – súgta a fekete hajú csapos a másiknak.

- Biztos vagy benne?

- Száz százalék. Marina átnézte a csomagjaikat. Olyan fegyver-arzenál van náluk, hogy egy hadseregnek is elég lenne. Ők a zsaruk, ez tuti. Az informátor nem hazudott, tényleg egy komplett csapatot küldtek.

- Értesítsd Bergmant. És küldd el a képüket is.

A fekete hajú otthagyta a társát és eltűnt a bár mögött. A másik, mintha misem történt volna, mosolyogva törölgette tovább a poharakat, de közben végig Semiréket figyelte.