4.

Livornoban délután is rekkentő volt a hőség. Nyár közepe volt. Az utcán lépni is alig lehetett a tömegben. Az egész tengerpart nyüzsgött. A világ minden tájáról érkezők tolongtak a színes és giccses ajándékokat árusító standok előtt. Rengeteg nyelven beszéltek az emberek, a szavak összemosódtak és beleolvadtak a város alapzajába. A színes forgatag önállóan élt és lélegzett, de a város szerves részévé vált.

Andrea már-már görcsösen markolta a táskáját. Semir és Tom között ült egy padon, mely pont a kikötőre nézett. Szinte percenként pillantott a jegyzetre, melyet Amy hagyott ott nekik, hogy hányra és hova menjenek. A hely és az idő stimmelt, bár hat óra már elmúlt.

Korán, hajnalban indultak repülővel Milánóba, onnan átbuszoztak Livornoba, majd taxival mentek a megadott címre. Már vagy tíz perce várakoztak. Csomagjaik egy kupacban árválkodtak a pad mellett. Valamiért nem sokat szóltak egymáshoz az úton.

Tom úgy érezte, a forgatagot egy üvegfal mögül nézi, a hangok is kiszorultak. Gondolatai minduntalan visszatértek az elhagyott házhoz, ahol utoljára látta Amyt, mielőtt a lány eltűnt volna a lángok között.

Semir látszólag nagyon érdekesnek talált egy eldobott kólás poharat, azonban azon töprengett, hogy mire számíthat a hajón. Remélte, hogy rájuk nem nagyon lesz szükség. Szeretett volna egy kis időt Andreával tölteni. Ugyanakkor az is foglalkoztatta, mi lesz Tommal és Amyvel.

Andrea előbb Semirre, majd Tomra nézett. A gyomra görcsbe szorult. Fohászkodott, hogy a fiúk ne gondolják meg magukat és ne lépjenek le pont most. Nem is annyira Semirért aggódott, mint Tom miatt. Holott legszívesebben ő maga is itt hagyott volna mindent. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet eljönni?

Azonban mielőtt végiggondolhatta volna a kérdést, egy taxi állt meg előttük. A sofőr kipattant és kinyitotta utasának az ajtót. Amy könnyedén szállt ki. Intett egyet, mire a sofőr elkezdte bepakolni a bőröndöket a kocsi csomagtartójába.

- Elnézést a késésért, de tudjátok, a forgalom… - magyarázta olyan könnyedén, mintha Andreának meg a két nyomozónak valóban tudnia kellene, milyen Livornoban közlekedni. Végignézett az előtte ülőkön és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Gyertek, nemsokára indul a hajó.

Andrea egy barátságos mosollyal köszöntötte a lányt és felállt. A fiúk azonban ülve maradtak. Semir tetőtől talpig végigmérte Amyt. Tom leplezetlenül, ugyanakkor teljesen kifejezéstelenül bámulta. Mintha nem is ugyan az a lány állt volna előtte, mint aki három hónapja rálőtt. Amy hasonló stílusú, virágos ruhát viselt, mint Andrea, sőt kalapja, mintha a titkárnő kalapjának mása lenne. Csak a szalagja volt sötétkék.

Vajon ezt hogy intézte el? – töprengett Tom.

- Komolyan veszed a feladatod. – mondta Andrea Amynek, ahogy megnézte ő is a ruhát.

- Kérlek, szokd meg, hogy mostantól 8 napig lesz egy testvéred. – felelte a lány, majd a nyomaték kedvéért, mosolyogva hozzátette: - Nővérkém.

Andrea elnevette magát – próbált fesztelen lenni, de a görcs nem oldódott a gyomrából. Bemászott a taxi hátsó ülésére.

Amy a fiúk felé fordult.

- Jöttök? – várakozva állt az ajtó mellett, de nem akart erőltetni semmit.

Pár pillanatig csak nézték egymást, végül Semir felállt.

- Szervusz, Amy. – köszöntötte a lányt, majd beült Andrea mellé.

Tom némán követte a társát. Ő nem köszönt Amynek, inkább igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.

Amy is beszállt a sofőr mellé, majd elindultak. Csak pár percig autóztak.

A kikötőben egymást érték a kisebb-nagyobb luxushajók. Az emberek jelentéktelen porszemnek tűntek mellettük.

A taxi valahol a kikötő közepén állt meg, két akkora hajó között, min egy-egy hegy. A sofőr kipakolta a bőröndöket, míg az utasok szájtátva bámulták a tengerjárókat.

- Megvannak a jegyek? – kérdezte Amy, amint melléjük lépett.

- Nálam vannak. – felelte Andrea és előhalászta a táskájából a jegyeket.

- Nagyszerű. – folytatta Amy és a sajátját is előszedte. – Akkor mostantól fogva Anita Schäfer vagyok, szíveskedjetek így hívni. És még egy kis információ a szobákkal kapcsolatban. Két szomszédos kabin van lefoglalva, két személyesek. Az egyik Shäfer, a másik Gerkhan névre. Azért lett így leosztva - magyarázta a lány, - mert ezt az utat Andrea és Anita, vagyis én, kaptuk édesanyánktól, Andrea eljegyzésére. Azonban a féltő anyai gondoskodás szeretné, hogy két kisleánya aludjon az egyik, és a két úriember a másik szobában. No nem mintha ennek zavarnia kéne titeket… - tette hozzá Andreára és Semirre pillantva.

Azok ketten elmosolyodtak, de hagyták, Amy hadd fejezze be a mondandóját. Tom ez alatt semmit se szólt, holott neki nem nagyon tetszett ez a megjegyzés.

- Szóval ezt csak azért mondom, mert egy kis jelenetet kéne rendezni, hogy „jaj, mért csak egy van Shäfer névre, és hol fog aludni a barátom, nem is tudtam, hogy így lett lefoglalva”, stb., stb. Rendben van? Érthető?

Andrea és Semir bólintottak egyet, de Tom még mindig nem adta jelét se egyetértésének, se nemtetszésének.

- Ok, akkor menjünk.

Semir megfogta a bőröndjét és elindult a hozzá közelebbi hajóhoz, Tommal a nyomában.

- Fiúk, erre. – szólt utánuk Amy. – Ott a jacht.

A lány valahova a két hajó közé mutatott. A luxusóriások között megbújt egy kis jacht, talán 50 ember férhet el rajta kényelmesen a személyzeten kívül. Annyira picinek tűnt a hajók között, hogy csak az vette észre, aki tudta, mint keres.

Hófehér egyenruhás személyzet várta az érkezőket. Két boy még a parton elvette a bőröndjeiket. A fedélzeten a kapitány személyesen fogadta őket, a többi utassal együtt.

Amy mellett állt Andrea és Semir – a lány mosolyogva karolt a férfiba. Tom mögöttük várt és figyelt.

- Üdvözlöm önöket a Meiramar fedélzetén! Remélem minél kellemesebben telnek majd a fedélzeten eltöltött napjaik! Arra fáradjanak, kérem. Ott átvehetik a szobáik kulcsát. – A kapitány barátságos mosollyal terelte őket a fedélzet belseje felé.

Nagyon szép és különös jacht volt. Jobbra egy nyitott terasz terült el a hajó orrában, mellette egy bár. Elegáns lépcső vezetett az alsó szintre, két oldalt íves csigalépcső vitt a felső teraszra, ami a hajó teljes hosszában végigfutott. Balra nyílt az ebédlő, díszes spanyolfalat utánzó tolóajtók rejtették el a kíváncsi szemek elől. Középen egy kör alakú pult mögött egy néger férfi és egy szőke nő barátságosan, széles mosollyal köszöntötte az érkezőket. Valószínűleg ez a pult szolgált recepcióként és információs pultként is.

Amy karon ragadta Andreát és egyenesen a szőke hölgy elé lépett.

- Jó napot kívánok! Ha jól tudom, édesanyánk lefoglalt két szobát, Shäfer névre. – mondta Amy egy szuszra és átadta a jegyeket és az útleveleket.

- Üdvözlöm önöket a fedélzeten! – viszonozta a köszönést a pult mögül a nő, majd a számítógép felé fordult. Először ez útleveleket nézte meg, majd kezébe vette a jegyeket. – Igen, vagy itt egy kabin Andrea és Anita Shäfer nevére.

- Csak egy? – vágott közbe Amy és láthatóan elsápadt. – És mi van a barátommal? Meg Andrea vőlegényével?

A titkárnő észrevétlenül meglökte a két felügyelőt, nehogy közbeszóljanak.

A recepciós hölgy tovább nézte a monitort és a jegyeket, majd ismét a vendégek felé fordult:

- Semir Gerkhan és Tom Kranich? Gerkhan úr nevére van lefoglalva a szomszédos kabin.

- Hála az égnek! – sóhajtott fel Andrea. Egyre jobban belejött a szerepébe. – Már kezdtem megijedni!

- Anyu és az ő maradi nézetei! Megrögzött elve, hogy esküvő előtt semmi… - magyarázta Amy a recepciósnak, majd Andreára nevetett.

- Csoda, hogy egy ilyen úttal lepett meg minket! - csatlakozott Semir a színjátékhoz.

- Itt vannak a kulcsaik és az útleveleik. – mondta mosolyogva a szőke hölgy. – Legyen nagyon kellemes az útjuk!

- Nagyon szépen köszönjük! – Semir elvette a kulcsokat, az útleveleket Andrea tette el, majd mindannyian a két boy után mentek, akik engedelmesen cipelték a bőröndjeiket.

Tom haladt a menet végén. Még nem jött bele a szerepébe egyáltalán. Örült annak, hogy nem a lánnyal lesz egy szobában, de valahol a szíve mélyén sajnálta is. Megrázta fejét – már abszolút nem volt tisztában az érzéseivel.

Lepakoltak a kabinban, majd Andrea indítványozására felsétáltak a legfelső szintre. A hajó mintha két világot választott volna el – a nyüzsgő, zajos kikötőt és a végtelenül nyugodt és csendes tengert.

Nem nagyon szóltak egymáshoz, csak Andrea és Semir beszélgettek egy keveset. Inkább figyelték az embereket a fedélzeten és a sirályokat a víz felett.

Nem egész húsz perc múlva a hajó felhúzta a horgonyt és kifutott a kikötőből. Hét óra elmúlt.

Mind a négyen érezték, hogy nem sok pihenés és nyugodt óra vár rájuk az úton.