- Szerinted ezt mire használták? – Talisa kibújt a régi, nagy szekrényből és feltartott egy kopott kis dobozkát. – Új korában biztos szép fényes volt.

- Nem tudom, talán ékszeres ládika volt. Ki lehet nyitni? – Rasanid felegyenesedett, a kezében lévő könyveket visszaejtette abba a nagy utazóládába, amiben pár perce még bőszen kotorászott.

- Nem. Lakat van rajta. – a lány még nézegette egy kicsit a ládikát, majd bele tette egy dobozba. Sok dolguk volt, Rasaniddal a nagymamája padlását takarították. Bármit szívesen megcsináltak, csak együtt lehessenek.

Rasanidnak olyan volt ez, mintha a múltban lenne. A nagy utazóláda tele volt régi könyvekkel, albumokkal, iratokkal. A fiú úgy érezte, mintha mindegyik szólna hozzá, egy régi történetet mesélne.

Talisa is szeretett nagymamája régi cuccai között pakolászni. A nagymamája sokat utazott fiatal korában, a nagyapját is külföldön ismerte meg. Utazásai során rengeteg emléket szerzett, amik fényképek és naplók formájában pihentek a régi mesekönyvek, babák, bútorok között. Talisa, amikor kicsi volt, szívesen jött fel ide nézegetni a kopott fényképalbumokat. Nagymamája ilyenkor részletesen elmesélte egy-egy utazásának történetét.

- Hogy haladtok? Hoztam nektek egy kis üdítőt. – a padlásfeljáróban Talisa nagymamája jelent meg egy kancsó limonádéval.

- Egész jól. A nagyját már rendbe raktuk. – Talisa kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd töltött a jeges italból magának és Rasanidnak.

A fiú is közelebb jött, kezében egy bekeretezett fényképet szorongatott.

- Köszönöm. Ez a kép mikor készült? És hol? – odanyújtotta a képet a nagymama elé. Az idős hölgy mosolyogva nézte a képet, látszott rajta, hogy szép emlékeket idézett fel benne a fekete-fehér fotó.

Talisa odatérdelt nagymamája mellé és szemügyre vette a képet.

- Ezt a fényképet még nem láttam. Hol találtad?

- Ott volt abban a nagy ládában a…-

- …a gyapjúpulóverek között. – fejezte be a mondatot a nagymama. – Ez a kép Finnországban készült. Ide vezetett az első közös utunk a nagyapáddal.

- Arról még nem sokat meséltél. Fényképet se láttam eddig.

- Csak ez az egy készült, de ez is rengeteg emléket idéz fel.

- Ez itt mi? – Rasanid a kép felső részére mutatott. A fotó elég sötét volt, valószínűleg este készülhetett. Az előtérben egy mosolygós, boldog pár állt összeölelkezve, felettük egy fehér folt látszott.

- Ez az Aurora Borealis, más néven a Sarki Fény. A helyi emberek meséltek egy kedves kis történetet róla. Nagyapád a mese hatására döntött úgy, hogy nem vár tovább és ott helyben megkérte a kezem. A fénykép akkor készült.

- Mi az a történet? Tessék elmesélni! – Rasanid leült Talisa mellé a földre. Mindketten feszülten figyeltek a nagymamára, némán ültek a karosszék előtt.

- Már sok-sok éve, hogy hallottam, de még most is emlékszem minden szavára. – a nagymama mosolyogva meredt maga elé, csendesen, hosszú percekig. Végül halkan folytatta: - A nagyapáddal egész délután sétáltunk. Korán sötétedett és nagy szél fújt, de mi nem törődtünk vele. Fiatalok voltunk és bohók. Estére teljesen átfagyva tértünk vissza a fogadóba. A kandalló mellé ültettek minket, kaptunk egy-egy forró teát. Ezt a mesét akkor mesélték el nekünk. Azt mondták, igaz és tényleg élt Tero herceg. Tehát…

Réges-régen, sok száz évvel ezelőtt a mai Finnország északi részén volt egy kis hercegség. Tero herceg igazságos és jóságos uralkodó volt. Felesége korán meghalt s csak egy lánya volt, Ilmona. Azt beszélik, nagyon szép kislány volt, mint az édesanyja. Tero herceg nagyon büszke volt rá, mindenféle tudóst, művészt és zenészt fogadott lánya mellé, hogy taníttassa. Ilmona hercegkisasszony mindent nagyon hamar megtanult. Legjobban rajzolni szeretett. Naphosszat üldögélt a palota körüli kertben és rajzolgatott. Ilyenkor sokszor eltöprengett jövendőbelijén. Apja a szomszédos királyság uralkodójához szánta. Ilmona még sosem látta Mikainen királyt, ezért megteremtette magának. Képzelete szerint fiatal, magas, erős és kék szemű dalia volt, aki kedves hozzá és szívből szereti őt.

Ilmona napjai boldogan teltek, önfeledten rajzolgatott és ábrándozott az igaz szerelemről. Aztán, amikor Ilmona 17 éves lett, a családjuk ősi ellensége, a Valorinen hercegség megtámadta Tero herceg birodalmát. Apja a serege élén lovagolt ki a birodalma védelmére, de előtte meghagyta Ilmona dadájának, hogy ne engedje ki a lányát a palotából. Ilmona számára keserű napok jöttek. Fel-alá járkált a palotában, esténként imádkozott apjáért és a sereg sikeréért, naponta órákat állt a kapu feletti őrtoronyban, várva a had és apja visszatértét.

Két hosszú év múlva egy futár jött: az ellenséges erőket visszaűzték a határon túlra. A győztes sereg Tero herceggel az élen hatalmas éljenzés közepette lovagolt be a fővárosba. Ilmona repült apja karjaiba, könnyes szemmel adott hálát Istennek, hogy visszahozta apját épségben.

Tero herceg gyengéden megfogta lánya kezét s mélyen a szemébe nézett:

- Kislányom, meg kell ígérned nekem valamit.

Ilmona még sosem hallott apját ilyen komoly hangot, de, ha kicsit rémülten is, felelt apjának:

- Megígérek bármit, csak ne hagyj itt még egyszer!

- Nagyon kemény csatában voltam, mint tudod. De sikerült az ellenség fölé emelkedni és győztünk. A harcok során elfogtunk egy nagyon veszélyes harcost, talán valamiféle vezér lehet. Mint hadifoglyot, a palota tömlöcébe zárattam. Ígérd meg, hogy nem mész a tömlöc közelébe se! Nagyon veszélyes lehet rád nézve ez a fogoly. Ígérd meg, hogy elkerülöd a tömlöcöt!

- Megígérem, apám! – Ilmona megölelte apját, örült, hogy életük visszatért a megszokott kerékvágásba.

Attól a naptól kezdve Ilmona megint lejárt a kertbe rajzolgatni, de gondolatai egyre inkább máshol jártak. ’Vajon miféle veszélyes harcos lehet a tömlöcben?’ – egyre csak ezt a kérdést tette fel magának, de választ nem kapott rá. Éjszaka is egyre kevesebbet aludt, a titokzatos fogoly járt a fejében. Megpróbált a palota népétől valamit megtudni, de senki sem tudott semmit. Ilmona szép lassan megértette, hogy csak akkor tudhat meg bármit is, ha maga jár utána. De nem felejtette el, mit ígért apjának.

Egy álmatlanul töltött este azonban kíváncsisága felülkerekedett mindenen. Felhúzta köpenyét és egy gyertyával elindult a tömlöc felé. Gond nélkül lejutott a börtönhöz. A cellák üresek voltak, de végül az utolsó ketrecben megpillantott egy sötét alakot a sarokban.

- Te vagy az a vezért, akit a Valorinenek ellen vívott csatában fogtak el? – kérdezte az alaktól.

- Ki akarja tudni? – szólt a sarokból jövő érces hang.

Ilmona kíváncsisága egyre nőtt, meg akarta ismerni a sötét alakot.

- Ilona vagyok, Tero herceg lánya. Most pedig jöjj közelebb, idegen, látni akarom az arcodat!

A sötét alak megmozdult és lassan előrelépett. A gyertya egy fiatal, de meggyötört arcra esett. A férfi alig lehetett idősebb Ilmonánál, sötét haja és fekete szeme volt. Ilmonát megérintette a tekintetéből áradó tűz.

- Ki vagy? Nem feleltél a kérdésemre.

- Igen, engem fogtak el apád csatlósai. A nevem Jukka Valorinen. Én vagyok az országom örökös ura. – Jukkát elbűvölte a lány szépsége, bár szívből gyűlölte Tero herceget és az udvarát.

- Egyáltalán nem látszol veszélyesnek. Apám megtiltotta, hogy lejöjjek ide, mert állítólag nagyon veszélyes vagy.

- Igazán? – Jukka elmosolyodott a lány gyermeki naivságán. – Akkor hogyhogy lejöttél ide?

- Kíváncsi voltam. Tudni akartam, ki a hadifogoly.

- És nem félsz? – Kérdezte a herceg eltöprengve.

- Tőled nem. Attól félek, hogy megtalálnak itt. Ezért megyek is. Megtudtam, ki a titokzatos valorineni harcos és ezzel elvégeztem a dolgom. Jó éjszakát!

Azzal Ilmona elindult visszafelé, de Jukka megfogta a kezét:

- Várj! – a lány rémülten hátrált egy lépést. A mozdulat gyorsasága és a férfi hangjában érződő szomorúság ijesztette meg. – meg fogsz még látogatni? – kérdezte a rab.

- Talán. – Ilmona gyorsan elfordult és felfutott a lépcsőn. Szívesen maradt még volna, de nem akarta, hogy a férfi meglássa: elpirult.

Ilmona minden éjszaka meglátogatta Jukkát. Néha élelmet is vitt neki. Az éjszakai kirándulásaiban a dadája segített. Őszintén elmesélt a dadusnak mindent, de megeskette, hogy senkinek sem szól egy szót sem.

Ahogy múltak a napok, a két fiatal egyre többet beszélgetett, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ilmona nem húzódott el, ha Jukka átnyúlt a rácsokon és megfogta a kezét.

A hercegkisasszony segített a rabnak, hogy könnyebben el tudja viselni a fogságot, cserébe a férfi megmutatta lánynak, hogy mi az igazi szerelem.

Egyik éjszaka a két fiatal a börtön nyirkos falai között, egy aprócska gyertya fényénél örök hűséget fogadott egymásnak. Megfogadták, hogy örökké együtt lesznek, még a halál után is.

Pár napra rá megérkezett a palotába Mikainen király és kísérete. Ilmona már eldöntötte magában, hogy apja akarata ellenére nem megy hozzá a királyhoz. El akarta mondani apjának, hogy beleszeretett Jukkába, sőt, el is jegyezték egymást, de félt apja haragjától, hiszen megszegte a neki tett ígéretét.

Mikainen király egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Ilmona elképzelte: idősödő, durva ember volt, nem ismert ellentmondást. Ilmona félt a királytól, rossz érzése volt vele kapcsolatban. Jukkához se tudott lejárni, mert a két uralkodó megegyezett, hogy a veszélyes ellenséget ki kell végezni, addig mindig álljon őr a cellája előtt.

Nem sokkal Mikainen király megérkezése után Tero herceg ágynak esett, majd pár nap szenvedés után meghalt. A dadus kiderítette, hogy összeesküvés áldozata lett, Mikainen király parancsára mérgezték meg s a gonosz király így akarja megszerezni a birodalmat minél előbb.

Ilmona nem tudta, mit tegyen El akart menekülni, de nem tudta itt hagyni kedvesét. A dadus azt tanácsolta neki, hogy maradjon a palotában és hagyja magát belevinni mindenbe, de ne árulja el, hogy eljegyezték egymást Jukkával. A dadus éjjel kiosont a palotából segítséget kérni a boszorkány nagynénjétől.

Ilmona csak várt rá napokig. Még azt sem hagyták, hogy apját gyászolja, gyorsan ráerőltették a házasságot. Mikainen király látva, hogy ifjú felesége nem szereti, sőt csak elhúzódik előle, mérgében bezáratta Ilmonát a toronyba. A hercegkisasszonyt azonban régi szolgái nem hagyták cserben, segítettek neki, ahogy csak tudtak. Apja szolgálójától megtudta, hogy Tero herceg felismerte Mikainen király szándékát s ezért kellett meghalnia. Figyelmeztetni akarta lányát is, de már késő volt.

Ilmona minden nap rákérdezett a tömlöcbeli idegenre, de nem sokat tudtak felőle. Pontosan egy héttel az után, hogy a dadus elhagyta a palotát, a szolgálók meghozták a hírt: Mikainen király kivégeztette a valorineni ellenséget. Testét az akasztófa mellé temették el. Ilmona a hír hallatán egész nap sírt a szobájában, a dadus így talált rá.

- Ó, drága dadus, vége mindennek! Már csak egyféleképpen segíthetsz rajtam! – könyörgött Ilmona a dadájának.

A dadus többféleképpen tudott volna segíteni, de remélte, hogy ez a mód még csak szóba sem fog kerülni.

- Tessék, gyermekem. – egy kicsi fiolát adott Ilmonának. – Gondol rá, mit ígért neked Jukka és idd ki az üvegcsét ma éjfélkor.

- Ó, köszönöm, drága dadus! – Ilmona tudta, mi van az üvegcsében. – Örökké hálás leszek neked! A Jóisten vigyázzon rád!

- Isten veled, gyermekem! – a dadus kitörölt egy könnycseppet a szeméből, majd kiosont a toronyból.

Miután Mikainen király került hatalomra, a birodalom folyamatos romlásnak indult. Senki sem ért rá az udvaron átsiető alakkal foglalkozni. A dadus megállt az akasztófa alatt és előhúzott a köpenye alól egy kis fiolát.

- Örökké, a halál után is. – mondta, majd az üvegcse tartalmát a friss sírra öntötte. Az udvaron enyhe szellő futott át. A dadus felnézett a toronyba. Éjfél volt.

Ilmona a börtöne mélyén várta az idő múlását. Az ablakon friss szél fújt be. Itt volt az idő. Kezébe vette a fiolát.

- Örökké, a halál után is. - egy hajtásra megitta az italt. Utolsó gondolata Jukka volt, majd összeesett. A méreg gyorsan hatott.

A palota fölött komor felhők takarták el a csillagos eget, de két fényes lény, két tündér szállt alá. Az egyik a toronyba, a másik az udvarra repült. Pár perc múlva már négyen emelkedtek felfelé: egy herceg és egy hercegkisasszony szállt fel velük. A két lélek szorosan megölelte egymást és eltűntek a fellegekben. A két tündér szintén eltűnt, bár senki se tudta megmondani, merre mentek, merről jöttek. Mindenki, aki látta, pár nap múlva tudtam hogy Ilmona hercegkisasszony és jegyese, Jukka herceg tartották be egymásnak tett ígéretüket: együtt maradtak a halál után is.

- Azóta is, akárhányszor megjelenik az égen a sarki Fény, mindenki tudja, hogy Ilmona és Jukka az. Együtt vannak, táncolnak, vagy ki tudja, mit csinálnak.

- Nagyon szép mese. De, nagyi, szerinted mit csinálnak? – Talisa kérdőn nézett nagymamájára.

- Táncolnak, csókolóznak, vagy akár még azt is. – a nagymama pajkosan az unokájára kacsintott.

Talisa még sose hallott ilyet nagymamájától. Meglepetten vonta fel szemöldökét. Rasanid csak nevetett mellette és átölelte a lány derekát.

- Gyere, Ilmona, még rendbe kell tenni a padlást!

A nagymama csendben lemászott a létrán. Még visszanézett az unokájára. Pont olyan, mint ő volt fiatal korában: annyira szerelmes és olyan boldog.

2005. jún. – júl.

-darwine-