1.

A három demgal harcra készen, megfeszülten várakozott egy-egy fa ágán. Hátuk mögött a szentélyük magasodott, benne a demgalok ősi kincsei. Azt kellett megvédeniük, s most nagyon úgy tűnt, hogy valakinek arra fájt a foga.

Riko intett a társainak – alattuk, az ösvényen egy kis alak jelent meg. Fürgén, de óvatosan mozgott, néha körülnézett, megfordult. A három demgal egy szempillantás alatt mellette termett, körbefogták a betolakodót. Íjaikat megfeszítve tartották maguk előtt.

- Ki vagy és ki küldött? – kérdezte parancsolóan Periy, a legmagasabb demgal.

A betolakodó egy alacsony démon volt, egy varangy és egy egér keresztezésére hasonlított. Nyakát behúzta, kezeit felemelte, úgy nézett körbe.

- A… a nevem Talbu. Mayru nagyúr a gazdám… Azaz, csak volt a gazdám. – felelte bizonytalanul.

- Mayru? – visszhangozta Riko. Íját azonnal leengedte.

- És mért küldött ide? – szólt közbe Juno, a harmadik demgal.

- Üzenetet hoztam. Azt mondta, ha már nem lesz, jöjjek ide és hivatkozzak rá. Itt majd tudni fogják, kinek kell átadnom az üzenetet.

- Bízzátok rám, tudom, ki küldte. – fordult Riko a társaihoz.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Periy.

- Igen. – Riko hangja teljesen magabiztos volt.

A másik két demgal egymásra nézett.

- Te tudod. – mondta Juno, majd a két lány eltűnt az erdő sűrűjében.

Riko leült a földre a démonnal szemben.

- Most pedig mondj el mindent, amit tudsz. – kezdte – Mit értesz azon, hogy ha már Mayru nem lesz, gyere el ide? Miért?

- Szóval te lehetsz Riko, Mayru nagyúr lánya. – kérdezte a varangy. A lány némán bólintott.

- Akkor úgy gondolom, tudni akarod az igazat. Mennyit tudsz a szüleidről?

- Nem sokat. Édesanyámról szinte semmit. Édesapámról tudom, hogy ő Mayru, a denevér démonok egyike.

- Valóban nem sokat tudsz. Elmondom hát, amit tudnod kell ahhoz, hogy megértsd apád üzenetét. Nem sokkal a te születésed után apád megszerezte magának a trónt. De ez nem olyan fontos a te szemszögedből. A lényeg az, hogy apád 13 éve ismét nemzett egy demgalt.

- Mi? Az lehetetlen! – kiáltott közbe Riko. – Egy démon életében csak egy demgalt nemzhet!

- Nem lehetetlen, csak nagyon ritka. – folytatta Talbu. – Mivel a testvéred anyja egy révész volt a Túlvilágról, nagy titokban kellett tartani az egészet. Ám nem sokkal a demgal születése után kitudódott minden és a gyermek és anyja veszélybe kerültek. Az anyát megölték, mert megszegte a törvényt, és megölték volna a gyermeket is, de őt sikerült elmenekíteni. Az emberek világába rejtette el Mayru egyik szolgája, de sosem derült ki, hova, mert a szolga nem tért vissza. A nagyúr 13 éven keresztül kereste elveszett gyermekét – ha már te nem lehettél mellette, rá akart vigyázni. Ez lehetett az oka, hogy birodalma kezdett szétesni. A testvére, Caradul közben megerősödött. Kihívta egy párbajra az apádat. Aljas módon, cselhez folyamodott és megölte, majd elfoglalta a trónt.

- Szóval apám meghalt? – Riko szomorúan lehajtotta a fejét.

- Sajnálom. Fogadd őszinte részvétemet.

Rövid csend állt be a beszélgetésbe, majd Talbu folytatta:

- A párbaj előtt Mayru nagyúr magához hívott. Érezte, hogy nem fogja túlélni, ezért egy levelet adott át ezekkel a szavakkal: „Ha már nem leszek, vidd ezt a levelet a demgalok szentélyéhez! Mondd, hogy én küldtelek, ott majd tudni fogják, kinek add át ezt a levelet!” – a kis démon a köpenye alól egy sárgás borítékot húzott elő. – Tessék, neked írta.

A lány elvette a borítékot. Riko – csak ennyi volt ráírva. Pár másodpercig nézte apja írását, majd gyorsan felnyitotta a levelet. Egy rövid üzenet volt benne mindössze:

„Kérlek, keresd meg őt!”

- Ez mégis… - kezdte Riko, de csak értetlenül nézett körül. Talbu eltűnt.

Riko újból a levélre pillantott. Hirtelen Hiei ugrott melléje.

- Hallottál mindent, ugye? – kérdezte csendesen a lány.

- Érdekes történet.

Riko szó nélkül átadta a fiúnak a levelet, aki csak belepillantott.

- Hol akarod kezdeni? – kérdezte Hiei.

- Átmegyek az emberek világába. Először megkeresem Genkait és beszélek vele.

- Hogy fogod felismerni a húgodat?

Riko előhúzott a pólója alól egy vékony ezüstláncot, amin egy fekete medál csillogott.

-          Ha apám az ő apja is, akkor neki is adott egy ilyen láncot. Erről fel fogom ismerni.

2.

Joey a tornácra vezető lépcsőn ült, egyik kezében egy levél, a másikban két denevérszárnyat formáló medál. Elgondolkodva forgatta az ujjai között. Egyszer csak Genkai ült le mellé:

- Mi bánt, fiam? Rossz híreket kaptál?

A fiú megrázta a fejét:

- Nem igazán. Bár… ahogy vesszük. Anyu írt. Azt írja, elmondaná ezeket szóban, de addig nem tud várni. Nem tudja már tovább magában tartani – vagy valami ilyesmit írt.

Genkai várakozva rágyújtott egy cigarettára. Nem sürgette a fiút, hagyta, hadd öntse ki önként a lelkét.

- Azt írja, hogy ne haragudjak rájuk, de engem csak örökbe fogadtak. – folytatta Joey. – Mondjuk ezt eddig is sejtettem. De az érdekes rész csak ezután jön: anyu leírt mindent. 13 éve egy démon kereste meg őket és bízott rájuk engem. Azt mondta az a démon, hogy véletlenszerűen jutott hozzájuk. Az igazi apám küldte, hogy rejtsen el engem, bár nem mondta, hogy ki vagy mi elől. Ezt a medált hagyta rám.

- Gondolom, nagyon megrázott a dolog.

Joey sóhajtott egy nagyot és hátradőlt.

- A házadban démonokat és szellemeket pátyolgatsz. Átverekedtük magunkat a Sötét Harcművészetek Viadalán, ahol megismertünk pár fura fazont. Yukina az Alvilágban, valami gleccser-izén született, és ha sír, gyöngyök potyognak a szeméből. Botan halott emberek lelkét navigálja. Kurama és Hiei totál démonok, emberi alakkal. Riko félig démon, félig varázslőnő, vagy mi. Yusuke meg Kima az alvilági ex-főmuftik leszármazottai. Ezek után én már semmin se lepődők meg. Az se zavarna már, ha kiderülne, hogy valami lidérc volt az apám. Az még úgysincs a csapatban…

- Úgy véled, nem zavarna? – vonta föl a szemöldökét Genkai.

- Szerinted megismerhetem még valaha az igazi szüleimet?

- Nem tudom.

- Mi lenne, ha én…

- Tégy, amit akarsz - szólt közbe az öreg mester - , de ne menj le az Alvilágba. Az túl veszélyes még neked.

Joey csak nézett maga elé.

- Joey, ígérd meg, hogy nem mész le az Alvilágba a szüleid után!

- De…

- Semmi de! – állt fel Genkai. – Ha annyira szeretnéd, szólok Yusuke-éknek és majd ők megkeresik a szüleidet.

A fiú konokul nézte a földet és nagyot sóhajtott.

- Oké… - hangjából hiányzott a megszokott vidámság.

3.

Joey nem nyugodott bele Genkai szavaiba. Még aznap éjszaka összepakolta a hátizsákját és kiosont a házból. Alig tett meg pár métert az erdőben, amikor rádöbbent, hogy nem tudja, hogyan kell lejutni az Alvilágba. Már épp rászánta magát, hogy visszamegy Genkaihoz, amikor nem messze tőle éles fény villant fel a fák között. Felismerte az átjáró fényét, így gondolkodás nélkül odafutott. Az átjáró előtt azonban lehúzódott a bokrok közé és figyelt. A fényes alagútból Riko szökkent elő. Nem vette észre a fiút, rögtön elindult az ellenkező irányba. Joey agyén átfutott, hogy utánaszalad, de az átjáró túlságosan is vonzotta. Tudta, hogy nem sokáig van nyitva, ezért fogta magát és belépett e fénybe. Aztán nyomban megbánt – mintha repült volna, már majdnem zuhant. Szeme előtt cikáztak a fények, gyomra felkavarodott. Nem tudta, mióta volt az alagútban, de egyszer csak vége lett mindennek és nagyot koppant a földön. Pár percig csak feküdt hason, várta, hogy elmúljon a rosszulléte.

- A francba… - morogta maga elé, miközben fölkelt a sárból. – Hogy Tudnak Yusuke-ék ebben csak úgy ide-oda sétálgatni? Mindig olyan könnyedén ugranak ki belőle…

A vállát dörzsölgetve körülnézett. Egy sötét erdőben volt, hátizsákja mellette hevert a földön. Egy gyors neszt hallott a háta mögül. Villámgyorsan megperdült, de semmit sem látott.

„Basszuskulcs! – gondolta dühösen, palástolva iménti ijedelmét – Nem kellett volna egyedül jönnöm. Azt sem tudom, hol kezdjem!” Leült a földre a táskája mellé és gondolkodni kezdett. Eszébe jutott, hogy Riko itt él az Alvilágban. Már majdnem nekiindult, hogy majd tőle segítséget kér, amikor bevillant neki, hogy a lány éppen azon az átjárón ment át az emberek világába, amelyik őt idehozta. Tovább törte hát a fejét. Szeme nemsokára felragyogott: „Hiei! Ő biztosan segíteni fog!” – felpattant, megragadta a táskáját és nekivágott az erdőnek.

Már jó pár órája kóborolt, de senkivel sem találkozott. Egyik fele űzte, hajtotta előre, másik fele inkább haza akart menni. Mivel nem ismerte a hazavezető utat, egyre csak ment előre. Kétségbeesésén valamelyest javított, hogy a Nap felkelt és így kezdte átlátni az erdőt. Nappali fénynél szebbnek tűntek a fák és Joey fokozatosan megnyugodott. Leült egy kőre és elővett egy szendvicset a táskájából. Megreggelizett, majd ment tovább.

A Nap már majdnem elérte a delelőpontot, amikor Joey ismét neszekre lett figyelmes. Megállt és feszülten figyelt. Mintha szárnyak suttogását hallaná. A következő pillanatban két alak ugrott elé, mindkettejüknek hatalmas denevérszárnyai voltak. A fiú hátrált egy lépést.

- Mit keresel erre, te kölyök? – kérdezte az egyik.

- Én… izé… - kezdte határozatlanul, de eszébe jutott, miért is jött az Alvilágba. Magabiztosan folytatta hát – Egy démont keresek. A neve Hiei.

- És mi dolgod van vele? – kérdezte a másik denevérszárnyas démon.

- Ahhoz neked semmi közöd. Tudjátok, hol találom, vagy nem? – Joey hangja nagyobb volt, mint bátorsága.

- De felvágták a nyelved, kölyök!

A két démon közelebb lépett a fiúhoz. Tekintetük megakadt Joey nyakában függő medálon. Joey követte a tekintetüket. A medál most furcsán feketébbnek hatott, mint az emberek világában. Önkéntelenül is megmarkolta és szembenézett a démonokkal. Ekkor vette észre, hogy azok ruháján is ugyan az az embléma van, mint amilyet a medálja ábrázolt. Fejében megkondult a vészharang, s Joey ösztöneinek engedelmeskedve futni kezdett. Látta még, ahogy a két démon kitárja hatalmas szárnyait és utána vetik magukat, aztán elsötétedett előtt a világ.

4.

Riko elegánsan huppant a földre az átjáró előtt. Ajkán égett még Hiei csókja, de nem felejtette el, mért jött. Gyorsan elindult hát a tenger felé. Mivel még éjszaka volt, nem akarta Genkai-t ilyenkor zavarni. Elhatározta, hogy lemegy a partra és rendezi s gondolatait. Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét – mintha valaki beleugrott volna az Alvilágba nyíló átjáróba. Megfordult, de a kapu éppen abban a pillanatban tűnt el. Megrántotta a vállát, majd lesietett a tengerhez.

A csillagokat bámulva ült a homokban, agyában egymást űzték a gondolatok. Apja története, a testvére, akit most meg kell találnia, mit is mondjon Genkai-nak… Addig törte a fejét, amíg el nem álmosodott. Nekidőlt hát egy buckának és elszendergett.

5.

- Kima! Yukina! – Genkai hangja ostorként hasított bele a ház csöndjébe. A mester szokatlan gyorsasággal szaladt végig a folyosón. – Kima! Yukina! Merre vagytok?

A két lány a szentélyből jött elő, arcuk riadt volt.

- Mi történt, mester? Baj van?

- Talán igen. – felelte Genkai. Hangja szokatlanul izgatott volt. – Nem láttátok Joey-t?

A lányok megrázták a fejüket.

- Ugye nem történt vele semmi baj? – kérdezte Yukina.

- Az ágya érintetlen. Azt hiszem, lement az Alvilágba.

- Micsoda?! – kiáltott fel Kima. Yukina csak sikoltott egyet.

- Szólni kell Yusuke-nak és Kuramának! – adta ki a parancsot Genkai. – Botan! Botan! Gyere gyorsan ide! – az öreg mester kifutott a tornácra és az eget kémlelte. A két lány szorosan a nyomában volt. Pár perc múlva megérkezett Botan a lapátján.

- Jó reggelt mindenkinek! Miért hívtál? – csacsogta vidáman.

- Botan! Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Joey eltűnt, és biztos vagyok benne, hogy lement az Alvilágba.

- Tessék?! – hüledezett a révész.

- Amilyen gyorsan csak tudsz, menj, keresd meg Yusuke-t és Kuarmát! Mondd meg nekik, hogy Joey kapott egy levelet, amiből megtudta, hogy az apja egy démon! A parancsom ellenére lement az Alvilágba. Tüstént menjenek utána és Hiei-jel keressék meg azt a kis idióta fiút! Értetted, Botan?

A lány csak bólintott.

- Akkor mire vársz még? Menj már! – sürgette Genkai.

Botan rápattant a lapátjára és elszáguldott.

- Jaj, remélem Yusuke úrfiék megtalálják a kis Joey-t... – kesergett Yukina.

Genaki nem szólt semmit, csak bement a házba. A szentélyben Riko lépett eléje.

- Üdvözöllek, mester. – hajolt meg a lány. – Szeretnék tőled tanácsot… - Genkai arcát látva rögtön tudta, hogy rosszkor jött. – Mi történt?

- Joey megtudta, hogy az apja egy démon. Lement az Alvilágba, hogy megkeresse. Utána küldtem Yusuke-t és Kuramát. Remélem, nem késnek el. Ha most megbocsátasz… - azzal otthagyta a lányt.

Riko nem habozott. Kirohant a házból. A tornác előtt Yukinába és Kimába botlott.

- Lányok, segítsetek! – lépette eléjük. – Genkai most mondta el, mit csinált Joey. Honnan tudja, hogy a szülei az alvilágban vannak?

Yukina ránézett Kimára.

- Kapott egy levelet az édesanyjától. Abban írta meg neki.

- Mi volt a levélben? – sürgette a lányokat.

- Hát, azt nem tudom… Nem mutatta meg. – mondta bizonytalanul Kima.

- De volt mellette még valami. – szólalt meg gyorsan Yukina – Azt hiszem, egy lánc…

- Igen, egy lánc egy medállal. – helyeselt Kima.

- Milyen medállal? – Riko megragadta a két lány karját. – Kérlek, emlékeznetek kell rá, mit ábrázolt!

- Azt hiszem, fekete volt… - töprengett Yukina – Talán… sőt, biztos, hogy két szárnyat formált.

- Denavérszárnyakat. – fűzte hozzá Kima.

Riko szíve nagyot dobbant.

- Denevérszárnyak… - ismételte. Arca hirtelen komoly elszántságot tükrözött. – Akkor tudom, hol van Joey! Utánuk megyek, és visszahozzuk őt!

Azzal nekiiramodott. Yukina és Kima meglepetten néztek utána.

Riko teljes erejéből rohant, sietett vissza az Alvilágba. Futás közben megmarkolta a saját medálját, s Yukina és Kima szavai visszhangoztak a fejében: „Fekete medál… szárnyak… fekete denevérszárnyak… Denevérszárnyak…”

6.

- Ha megtaláljuk azt a taknyost, első dolgom lesz, hogy lekeverek neki két hatalmas pofont! – füstölgött Hiei.

Yusuke és Kurama mellett állt az erdő szélén és az alattuk elterülő dombos vidéket nézték. Tanácstalanul pásztázták a terepet. Mát lassan fél napja keresgélték Joey-t.

- Ez reménytelen! – fakadt ki Yusuke. – nem érzem őt sehol!

- Valaki vagy valami elnyomja az erejét. – szólalt meg Kurama.

- Vagy már nem él. – mondta Hiei.

- Erre nem szívesen gondolnék. – Fűzte hozzá Yusuke.

A Hátuk mögött megrezzentek a bokrok. Egy emberként fordultak meg és felvették a támadó pozíciót, de a fák közül csak Riko ugrott eléjük.

- Genkai mondta, mi történt. – lihegte a lány. – Segítek nektek. Tudom, hol van Joey!

- Honnan? – nézett rá meglepetten Yusuke.

- Majd elmagyarázom, de most nincs időnk! – azzal Riko futásnak eredt. – Remélem, nem késünk el!

A három fiú szó nélkül követte a hegyoldalon.

7.

Joey lassan kinyitotta a szemét. Nem látott mást, csak sötétséget. Zúgott a feje és gyomrát felkavarta a körülötte terjengő bűz. Nyögve felült. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Nagy nehezen felállt és elindult valamerre. Pár lépés után valaminek nekiment. Kezével kitapogatta, mi volt az. Rácsok! Be volt zárva valahova, de nem tudta, hova. Teljesen kétségbeesett és nagyon félt. Lerogyott a fal tövébe és fohászkodni kezdett:

- Segítség! Könyörgöm, valaki segítsen!

Hirtelen meglátta Riko arcát maga előtt. A lány lélekszakadva rohant valahová.

- Riko, segíts! – kiáltott fel Joey.

Úgy kapaszkodott a szeme előtt lebegő képbe, mint az utolsó reménysugárba. Tudta, hogy Riko nem hallja őt, de folyamatosan kérlelte, könyörgött neki. Erősen koncentrált a lány képérre. Aztán nem bírta tovább.

- Riko! – ordította, majd ájultan esett a hideg kőre.

8.

Riko megtorpant. Fejében bevillant egy kép és vele együtt egy kétségbeesett kiáltást is hallott.

- Joey! – kiáltotta.

- Mi az, érzed őt? – kérdezte Kurama.

- Még él! Hallottam őt…

- Hogy érted azt, hogy hallottad őt? – értetlenkedett Yussuke.

- Joey segítséget kért, tisztán hallottam! De induljunk, már nincs messze.

Ismét nekiiramodtak. „Tarts ki, Joey, mindjárt ott vagyunk!” – fohászkodott Riko futás közben.

Egy jó háromnegyed óra múlva egy hatalmas kastély bukkant fel előttük. A lemenő Nap sugarai baljóslatúan vérvörösre festették a magas tornyait, és az épület körül keringő denevérek sem ígértek semmi jót.

- Joey ott van bent. – bökött a kastély felé Riko.

- Igen, már én is érzem. – bólogatott Yusuke.

- Akkor meg mire várunk még? – mondta türelmetlenül Hiei, majd elindult a kastély felé. A többiek némán követték.

Csöndben megkerülték az épületet, míg nem találtak egy oldalsó ajtót, ami őrizetlen volt. Amilyen óvatosan csak tudtak, beosontak.

A kastély sötét és rideg volt. Kurama leemelt egy fáklyát a falról, majd elindultak arra, amerre Riko mutatott. A lány határozottan érezte Joey jelenlétét.

Néma csöndben haladtak a folyosókon, feszülten figyelve minden zajra. Nem tetszett nekik, hogy senkivel sem találkoztak.

Jó fél órát haladtak lefelé, amikor egyszer csak néhány ráccsal elválasztott oldalfülkére lettek figyelmesek. Börtöncellák! Riko odalépett az egyikhez.

- Joey! Jól vagy? – suttogott bele a sötétbe. Nem mert kiabálni.

Kurama megemelte a fáklyáját, hogy az jobban bevilágítsa a cellát. Joey az egyik sarokban feküdt. Yusuke elővett egy bicskát a zsebéből és gyorsan kinyitotta a rácsos ajtót. Riko odafutott az ájult fiúhoz és felemelte a fejét. A három fiú várakozva állt meg mellettük.

- Joey! Ébredj, Joey! – élesztgette a lány a srácot.

Joey lassan magához tért és mihelyt meglátta Rikot, a nyakába ugrott.

- Tudtam, hogy eljössz értem! – kiáltotta. Elengedte a lányt, de a szem megakadt annak nyakláncán. Elkerekedett szemmel vette ujjai közé a vékony láncon függő denevérszárnyakat.

- Honnan van neked ilyened? – kérdezte.

- Mennünk kéne, majd máskor megbeszélitek! – sürgette őket Hiei, de Riko nem figyelt rá.

- Édesapámtól kaptam, ahogy te a tiédet. – felelte a lány Joey-nak, majd megragadta a kissrác vállát. – A testvérem vagy, Joey!

- Kizárt! – mondta ki Joey az első szót, ami eszébe jutott. Riko nyitotta volna a száját, hogy magyarázkodjon, de Yusuke félbeszakította:

- Ne most meséld el az életedet! Jön valaki, tűnjünk el innen!

Rohanni kezdtek arra, amerre a kijáratot sejtették. Riko maga után húzta Joey-t, egy percre sem engedte el a kezét.

Egyszer csak egy csapat denevérdémon ugrott eléjük, de Kurama, aki elől haladt, az ostorával egy csapásra megsemmisítette őket.

Végre kiértek a kastélyból, de még mindig rohantak. Valaki szorosan a nyomukban volt. Yusuke futás közben hátrafordult és célba vette a bejáratot.

- Rei Gun!

Hatalmas dörrenés rázta meg az eget. A kastély egy része összeomlott, porfelhőbe vonva a környezetét. Ők öten még mindig rohantak.

Nem sokkal később, egy kis tisztáson végre megálltak, hogy szusszanjanak egyet.

- Remélem, most már senki sem üldöz minket! – mondta Yusuke. Kurama és Hiei is az erdőt pásztázta, de minden csöndes volt. Túl csöndes.

Joey szembe fordult Rikoval, komolyan nézett a szemébe.

- Hogy értetted azt, hogy a testvérem vagy?

A fiúk mind odakapták a fejüket és feszülten figyeltek. Riko melegen mosolygott.

- Te is kaptál egy denevér-medált édesapádtól és én is. A te apukád az enyém is. – magyarázta a lány – különleges gyermek vagy! Egy fiú demgal… Ez azért lehetett így, mert második gyermek vagy. Az én testvérem!

Joey szemében még mindig kételkedés csillant. Szóra nyitotta a száját, de hirtelen remegni kezdett a föld. Riko ösztönösen magához húzta a kissrácot, és habár csak fél fejjel volt tőle magasabb, félve ölelte át. Hátrálni kezdett, vállai összeütköztek Yusuke és Kurama vállával. Tudta, hogy Hiei is ott van mögötte harcra készen.

Hirtelen a földből előugrott egy denevér-démon, porfelhőt szórva Yusuke-ékra. Vörös teste mögött óriási szárnyak csattogtak. Könnyedén toppant eléjük.

- Most nem menekültök! Végzek veletek! – dörögte.

- Senkivel sem fogsz végezni, amíg itt vagyok! – lépett elő Yusuke. Kurama, Hiei és Riko szorosan mellette álltak, Joey a hátuk mögött figyelt.

- Nem hozzátok beszéltem! Nekem veletek semmi dolgom! – mutatott a démon Yusukére, Kuramára és Hieire. – Csak adjátok ide a kölyköt meg a lányt, és tőlem akár el is mehettek!

- Azt már nem! – kiáltott fel Hiei.

- Különben is, minek kellenek ők neked? – kérdezte Kurama.

- Az utamban vannak! Mint ahogy az a bolond bátyám is!

Rikoba belehasított a felismerés:

- Caradul! – kiáltotta – Te ölted meg apánkat! – azzal elővarázsolta íját és egy nyilat lőtt ki a démon felé. Yusuke abban a pillanatban csatlakozott és a Rei Gun-jával megtoldotta a nyíl erejét.

A démon azonban csak nevetett és felemelte a kezét. Áttetsző búra jelent meg körülötte, ami a nyíl és a Rei Gun energiáját elnyelte. Caradulnak semmi baja sem esett.

- A fenébe! – morogta Yusuke – Annyira nem lehet erős, hogy ki tudja védeni! Érzem, hogy csak A osztályú szörny!

- Ez egy varázspajzs! – nevetett Caradul – Éppen az olyanok ellen, mint ti! Szinte lehetetlen áthatolni rajta!

- Azt majd meglátjuk! – Hiei előrántotta a kardját és a következő pillanatban már le is csapott. A búra azonban megállította az ütést. A denevér-démon suhintott egyet a kezével, mire Hiei méterekre repült tőle és hatalmas nyögéssel vágódott bele a földbe. Yusuke és Kurama egyszerre indultak meg, de ugyanúgy végezték, mint társuk.

Caradul tenyerében egy lánggömböt formált és Riko felé hajította, aki még mindig Joey-t óvta. Idejében sikerült félreugraniuk.

Yusuke újból Caradul felé indult. Vére forrt a dühtől, érezte, hogy éledezik benne a Mazoku-vér. Azonban Kurama kinyújtott karja megállította.

- Várj! Ide nem elég az erőnk! Több kell, érzem. Túl erős a varázsburka! – mondta. Zöld szeme furcsán megcsillant, ahogy aranysárga árnyalatot vett fel. Kurama nem szívesen folyamodott ehhez a megoldáshoz, hisz egyszer már szakított a múltjával, de tudta, hogy nincs más választása. Haja is színt váltott, fokozatosan ment át fehérbe. A fiú alakja is megnyúlt. Az ezüstróka feltámadt!

Közben Hiei bőre is felvette démoni zöldes árnyalatát, jagan szemei sorra nyíltak ki. Yusuke is engedett a Mazoku-vérnek és testén megjelentek ősei jelei. A három fiú egyszerre lendült támadásba, s úgy tűnt, ezúttal sikeresebben. Caradul már nem tudta őket eltaszítani magától, de a védőpajzsa még kitartott.

Riko egy fa tövébe vezette Joey-t, s erőse rászólt:

- Te most itt maradsz!

Azzal sarkon fordult és a küzdők felé rohant. Közben ő is felvette apjától örökölt démoni alakját. Kitárta denevér-szárnyait és a magasba röppent. A levegőből kilőtt egy nyilat Caradul felé, megzavarva ezzel annak koncentrációját. A démon azonban gyorsan összeszedte magát és egy tűzlabdát küldött a lány felé. Riko épphogy ki tudott térni a gyilkos gömb elől.

Joey tehetetlenül figyelte a harcot. Legszívesebben segített volna a barátainak, de egy hang visszatartotta: „Kuramáék még démoni alakban is alig bírnak vele! Mit tehetnél akkor te?” – mondta magának. Egy pillanattal később valami furcsát érzett a mellkasánál – lenézett, s legnagyobb meglepetésére a medálja feketén ragyogott, fekete fény áradt belőle. A fiú önkéntelenül is megmarkolta. Testén akkor furcsa hullám futott végig, érezte, hogy átváltozik. Hirtelen valami a magasba emelte – a hátán érzett furcsa bizsergésből rájött, hogy saját maga csinálja – szárnyai nőttek!

Szélsebesen repült Yusuke-ék felé, közben egy fénygömböt idézett elő. Teljes erejéből Caradulnak hajította. A fényes robbanás meglepett mindenkit, Yusuke, Kurama, Hiei és Riko egyszerre ugrottak hátra. A fiúk csodálkozva bámultak Joey-ra.

- Meggyengült! – kiáltotta Riko Caradulra mutatva, s ez visszahozta Yusuke-éket a valóságba.

Valóban – a denevér-démon körül a pajzs mintha halványodott volna, s Caradulon is látszott, hogy kezd kimerülni.

- Most, mindenki! – adta ki a parancsot Kurama.

Yusuke, Hiei és Kurama egy-egy energiagömböt, Joey egy fénybombát idézett elő, Riko megfeszítette az íját. Egy emberként vették célba Caradult, akinek nem volt ideje védekezni – mind az öt csapás talált, s a démon hátborzongató halálsikoly közepette megsemmisült.

Yusuke, Kurama és Hiei azonnal visszaváltoztak, csöndesen figyelték a füstölgő krátert, ami Caradul helyén maradt.

Riko leereszkedett a földre, s öccsét figyelte, ahogy a szárnyit próbálgatja. Joey-nak még nem ment olyan simán a földet érés, de legalább nem esett el. Joey és Riko egymást nézték, a fiúk meg a testvérpárt. Még nem változtak vissza, így Yusuke alaposan megfigyelhette őket: egyforma barna ruhát viseletek, derekukra fehér, vörös szegélyű sál, fejükre vörös hosszú szalag volt kötve. Annyi volt a különbség, hogy Riko bőre és szárnya zöldes-kékes volt, szeme mélykék. Joey teste kék volt, szeme lilásan csillant.

Hiei előrelépett, hogy most jól megmondja a magáét Joey-nak – még mindig dühöd volt a fiúra, de Riko hangja megállította:

- Most már elhiszed? – kérdezte halkan a testvérétől.

Joey csak szótlanul állt. Szemét nem vette le a lányról. Hosszú percek múlva mozdult csak meg, és egyenesen Riko felé rohant.

- Nővérem! – kiáltotta boldogan s a lány nyakába vetette magát. Sokáig csak álltak egymást átölelve, közben visszaváltoztak emberi alakjukba. A fiúk némán nézték őket, nekik is fel kellett fogniuk a látottakat és a korábban hallottakat.

- Nővérem! Ugye most már együtt maradunk? – kérdezte Joey – Itt maradok veled, jó?

Riko eltolta kissé magától az öccsét – a vállát azonban nem engedte el, mélyen a szemébe nézett.

- Joey, nem lehet! – felelte. Hangja remegett. – Kérlek, menj vissza Kuramával és Yusuke-vel.

Joey megütközve nézett rá:

- De…

- Kérlek, ne ellenkezz! – szólt rá Riko kicsit keményebben, mint szerette volna. – Menj vissza Genkai-hoz!

A fiú kitépte magát Riko szorításából.

- Mért akarod, hogy menjek el? – kiabálta. Szeme sarkában könny csillogott. – Te nem is szeretsz! Te csak magadat szereted! – Joey szeméből most már patakokban folytak a könnyek – Utállak! Ha igazi nővér lennél, nem mondanál ilyet! Utállak! – öklével a lány vállát püfölte – Utállak, Riko, utállak!

Rikonak sikerült elkapnia öccse kezeit. A lány is sírt.

- Joey, ez nem igaz! – a sírástól elcsuklott a hangja – Senkit sem szeretek annyira, mint a testvéremet! Mint téged!

- Akkor mért nem akarod, hogy itt maradjak veled? – kiáltotta a fiú sírva.

- Mert Genkainál nagyobb biztonságban vagy! – Riko átölelte a fiút, aki belezokogott a lány nyakába – Ő meg tud védeni. Nekem itt lent rengeteg dolgom van, és félek, hogy nem tudnék rád úgy vigyázni, ahogy szeretnék. – egész testét rázta a sírás – És soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha történne veled valami!

Joey hangosan felzokogott és még görcsösebben kapaszkodott nővére nyakába. A fiúk megilletődve nézték a testvérpárt. Még Hiei is csendesen állt társai mellett, pedig pár perce még legszívesebben beváltotta volna ígéretét, miszerint felpofozza a könnyelmű fiút. Most azonban együttérzés csillant az ő szemében is.

- Kérlek szépen, fogadj szót és menj vissza Genkai-hoz! – suttogta Riko.

A fiúnak csak bólintani volt ereje. Lehajtott fejjel megindult Yusuke és Kurama felé, még mindig sírt.

Riko megfogta a fiú kezét, hogy visszatartsa még.

- Hé, öcskös! – megpróbált bátorítóan mosolyogni, de könnyeit nem tudta megállítani.

- Ígérd meg, hogy amilyen gyakran csak tudsz, meglátogatsz! – kérte Joey.

-