1.

Riko egyszer csak megtorpant. Fülét hegyezve, némán figyelt. Határozottan egy démon jelenlétét érezte, de a fák és a bokrok között csak a szél játszott. Valami vagy valaki mégis őt figyelte. Minden idegszála pattanásig feszült, annyira koncentrált, hogy meghatározza, hol rejtőzhet az a valaki. Hirtelen megperdült, íját támadásra emelte, s majdnem kilőtte nyilát, mikor a fák közül eléugrott Hiei.

- Hiei! A frászt hoztad rám! – engedte le az íját Riko – Majdnem lelőttelek!

- Én is örülök, hogy látlak! – válaszolt a fiú. – Erre jártam, és gondoltam, beugrok.

- Aha, meg még mindig le akarsz győzni. – cinikuskodott a lány.

- Ezt majd később megbeszéljük. Most inkább menjünk, éhes vagyok. – Hiei határozott léptekkel indult el a lány háza felé.

- Emlékszel még, hol lakok? – csodálkozott Riko.

- Azt sose fogom elfelejteni. – szólt vissza Hiei a válla felett. A köpenye utánalebegett, ahogy befordult az ösvényen.

2.

- Ez igazán jól esett. – dőlt hátra Hiei a széken. – Még mindig úgy főzöl, mint régen.

- Nem tudom, honnan jössz, de jó éhes lehettél. Három napra való ételt faltál most föl. – Riko Hiei-jel szemben állt és elégedetten szemlélte a fiú „pusztítását”. – Mindenesetre… a dicséretet köszönöm.

- Segítek. – állt fel Hiei és egy üres tányér után nyúlt.

- Köszönöm.

Ketten gyorsan összepakoltak, majd Hiei hirtelen így szólt Riko-hoz:

- Megvan még a Lyu-forrás?

Riko csodálkozva fordult a fiú felé.

- Meg. Mért ne lenne?

- Akkor nézzük meg. Sétáljunk el oda, úgy, mint régen. A régi szép idők emlékére!

3.

A kis forrás vígan csobogott elő a domboldalból. Hiei és Riko némán nézték, ahogy a lemenő Nap sugarai játszottak a habokkal. A lány fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok: „Hiei eljött meglátogatni… Valahogy megváltozott… Ezt már a viadalon is megfigyeltem. Vajon mit gondol most? … Azt hittem, ott végleg elbúcsúztunk… ezért is mertem megcsókolni…”

- A Sötét Harcművészetek Viadala végén megcsókoltál. – szólalt meg hirtelen Hiei.

Riko arcát elöntötte a pír. Zavarában lesütött szemmel állt a fiú előtt.

- Hiei, én… izé… - hebegett a lány – Azt úgy… gondoltam… én… - azonban nem tudta befejezni a mondatot.

Hiei megragadta Riko vállát és hirtelen megcsókolta. A lány elkerekedett szemmel bámult a fiúra, meglepetésében szólni sem tudott. Arcán érezte Hiei forró leheletét, ahogy közelről a szemébe nézett.

- Valahogy így csináltad, nem? – kérdezte halkan Hiei. – Mutasd meg kérlek még egyszer.

A démon egyre közelebb hajolt Riko-hoz. A lány becsukta a szemét, ajkait önkéntelenül csókra nyitotta, feje előrebillent, s szájuk szenvedélyesen, szerelemre éhesen tapadt össze. Hiei gyengéden átölelte Riko derekát, egyre hevesebben csókolta. A lány belekapaszkodott a fiú nyakába, arcával végigsimította társa arcát. A démon most a nyakát és a vállát borította el csókjaival.

- Hiei… - suttogta Riko. Egyre jobban kívánta a fiút. Egész testében beleborzongott, amikor megérezte Hiei kezét a ruhája alatt, a hátán. Riko óvatosan kibontotta a démon köpenyét és a földre ejtette. Végigsimította Hiei meztelen, izmos karjait, mire a fiú még szorosabban ölelte. Nem tudott betelni a lánnyal, csak csókolni akarta…

A Nap lebukott a horizont alá - utolsó sugarai a szenvedéllyel együtt csillantak meg Riko szemében.

4.

A Hold szokatlanul fényesen ragyogott az Alvilág egén, fénye bevilágított Riko háza ablakán. A lány békésen aludt Hiei karjaiban. A démon némán nézte őt. Hallgatta egyenletes szuszogását, figyelte, hogyan táncolnak a Hold sugarai a lány meztelen hátán és karján. Mivel háttal volt neki Riko és az arcát nem láthatta, közelebb húzódott hozzá. Finoman megcsókolta a vállát, mire a lány önkéntelenül is megborzongott. Hiei megkereste Riko kezét, megfogta és teljesen a hátához simult. Mélyen beszívta a lány illatát. Itt és most, ebben a percben csak vele akarta lenni. Lehunyta a szemét és mély, édes álomba szenderült. Álmában is Riko-t látta maga előtt, aki mintha mondott volna valamit.

„… ide mindig hazatérhetsz, Hiei!”