8.

Bergman jó alaposan megnézte a négy rendőr képét. Jól az emlékezetébe véste az arcokat és a neveket. Később még szüksége lesz rájuk – Andrea, Katherine, alias Anita, Semir és Tom – kulcsfigurák a tervében.

Informátora most is megbízhatónak bizonyult. Szép kis summát utalt át a számlájára – az Interpol mégsem fizeti meg olyan jól az embereit, mint ahogy azt híresztelik.

Táskája és bőröndje utazásra készen sorakozott az ajtóban. Bergman még elvégezte az utolsó simításokat. A hajó 9 órakor érkezik a tropezi kikötőbe, és neki ott kell lennie.

Indulás előtt még belenézett a tükörbe: álbajusz rendben, a műorr tökéletesen fedi az igazit. Ő most Francesco Caldione francia magándetektív, aki a felesége eltűnése ügyében nyomoz.

Bergman fogta a táskáját és elindult a kikötőbe.

A Meiramar szombat reggel pontosan 9-kor érkezett meg St. Tropezbe. Habár gyönyörű, napos idő volt, az utasok és a város még csak most kezdett mozgolódni.

Anita a korlátnál ácsorgott és a kikötőt nézte. Úgy tűnik, út közben is be lehet kapcsolódni a túrába. Egy idős úr, egy házaspár és egy fiatal férfi kalapban várakozott a hajó mellett.

Nemsokára megérkezett a kapitány és fogadta az új utasokat. Közben egy kis család és pár nyugdíjas hagyta el a hajót – talán nem csak nyaralni lehet a Meiramaron, legalábbis a jelek szerint. „Ez talán megmagyarázza, miért vannak kevesen a hajón.” – gondolta Anita, miközben a társaira várt.

Semir és Andrea pont akkor tűntek fel az étterem felől, amikor a recepciós pulthoz ért az idős úr. A lány valamiért megtorpant és visszanézett. Az egész csak egy másodperc volt, míg megnézte az új utast, majd Semir után sietett.

Tom a kabinok felőli lépcsőn tűnt fel. Egyenesen a társai felé indult. Azonban alig tett pár lépést, a kalapos férfi tűnt fel előtte. Egyikünk sem vette észre a másikat időben, így összeütköztek. A kalapos tárcája a földre esett.

- Bocsánat. – mondta Tom, és a tárcáért nyúlt. Abból kihulltak az iratok és a bankkártyák. Egy ismerős igazolvány széle kandikált ki a kupac alól.

- Elnézést. – a kalapos is lehajolt, megelőzve a rendőrt.

Egyszerre álltak fel. Tomnak feltűnt, hogy a másik férfi alaposan végigmérte. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a kalapos erős akcentussal beszélt. A nézésével sem volt minden rendben. Azonban még valami nem hagyta nyugodni a nyomozót – valami, ami mélyen befészkelte magát az emlékezetébe, de nem tudta volna megnevezni, mi az. Végül Tom megrántotta a vállát és az egészet a túlbuzgó kopóösztönének tudta be. Rémeket lát, mióta idejött. Nem tulajdonított nagy jelentőséget az egésznek.

Miután csatlakozott a társaihoz, elsétáltak egy kávézóba, közel a kikötőhöz.

- Na, akkor mesélj, mit találtál. – fordult Semir Anitához, miután felszolgálták a kávét és a teát.

- Az égvilágon semmit. – felelte a lány lemondóan. – Amennyire tudtam, átnéztem mindent, de sehol semmi gyanús a hajón.

- Szét kéne nézni a kikötőben is. – vágott közbe Tom.

- Rendben. – bólintott Semir. – Szétválunk és keressük a gyanús jeleket.

Miután kiléptek a teraszról, Andrea Anitához fordult-

- Anita… Van fényképed Bergmanról?

- Sajnos nincs. –sóhajtott a lány. – Bizonyos források szerint 35-40 körül lehet, mások szerint már a 60-at is átlépte. Nem sokan találkoztak még vele személyesen. Vagy aki igen, az nem élte túl. – a lány körbe nézett majd folytatta. – Mindig a háttérben marad, gyakran az üzletfelei sem látják. Terjengtek róla olyasféle hírek, min hogy meghalt. De ez talán csak álca. De miért kérded?

Andrea nyelt egyet. A két férfi érdeklődve figyelte, mit fog felelni.

- Az az idős pasas a recepción… ma reggel… Jeff Bergman néven jelentkezett be.

Anita és Tom némán rótták az utcákat. Néha megálltak nézelődni, de sehol semmi gyanús vagy gyanúba keverhető nem tűnt fel.

- Szerinted…- szakította félbe a lány a reggel óta tartó csendet. – Lehetséges, hogy az idős ember, akit Andrea látott, ő lenne a mi Bergmanunk?

A férfi egy darabig még hallgatott.

- Nem tudom, nem túl ritka ez a név. De talán nem is olyan nagy hülyeség, hogy a saját nevén utazzon a saját hajóján. A Wagner-ügy óta csak megerősödött bennem a tudat, hogy az idős emberek sem teljesen ártatlanok, hiába tűnnek kedves nagypapának.

- Lehet benne valami…

Tom megállt és szétnézett. Mintha órák óta csak éttermek meg souvenir-árusok között bolyonganának.

- Menjünk vissza a kikötőbe.

Anita is végigmérte a terepet, majd a férfi után indult.

- Úgyis mindjárt egy óra. Lehet, hogy Semirék már várnak.

- Nem hinném, hogy ők találtak volna mást, mint ezt a sok vackot. – Tom még megbámult egy St. Tropezt ábrázoló kávéskészletet, majd befordultak a kikötő felé.

Szótlanul ültek az egyik tengerparti étteremben. Az ég szikrázóan kék volt, nyüzsgött a város a turistáktól, és a levegőt betöltötte a nyár vonzó illata. Ők négyen azonban tudomást sem vettek az egészről. Letörte őket, hogy nem találtak semmit, és fogalmuk sem volt, hogyan tovább. Bár tudták, hogy nem fog a megoldás egyből az ölükbe pottyanni.

- A fene essen az egészbe! – fakadt ki Anita. Társai továbbra is némán ültek – a lány helyettük is szólt.

- Jók és elővigyázatosak. Ennyi. – mondta Tom pár perc múlva.

- Akkor is le kell őket buktatni…

- Anita, nyugi! – intette Semir.

- De ti most…

- Rómát sem egy nap alatt építették. Miattunk ne aggódj, tisztában vagyunk vele, hogy itt most egy hétig dolgozunk, még ha azt is mondtad, hogy csak fedezni kell téged. Több szem többet lát.

- Semirnek igaza van. – vette át a szót Andrea. – Kibírjuk, akármeddig is legyünk itt.

- Mondjuk, nem szeretném, hogy 8 nap múlva is ugyanott tartsunk…

- Nyugi, megoldjuk az ügyet, ha egyszer már idáig eljöttünk. – közölte Tom. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan találunk valamit, amin elindulhatunk.

- Te meg a híres megérzéseid – Semir oldalba bökte a kollegáját. – Arra sem fogunk toronyházat építeni!

Tom természetesen nem hagyta magát és barátságosan visszabokszolt.

- Hány ügyet megoldottam már? Nélkülem semmire se mennél! – a férfi végre igazán felnevetett, először, mióta Anita újra felbukkant.

A két nyomozó még elviccelődött ezzel egy darabig – és a jókedv a lányokra is átragadt.

A Meiramar 17 órakor elhagyta St. Tropezt. Az este hasonlóan telt, mint az előző – vacsora, tánc – s közben sorra vették az új utasokat.

- Ott az az idős úr, aki Jeff Bergmanként jelentkezett be. – súgta Andrea a társainak, s közben észrevétlenül az étterem túlsó vége felé bökött a fejével.

- Nem tudom, hogy ő-e a mi emberünk. – felelte csöndben Semir. – Úgy értem, mi értelme lenne az igazi nevén bejelentkezni?

- Ez már nekem is eszembe jutott. De azért tartsuk rajta a szemünket.- Anita eltűnődve meredt maga elé, de közben alaposan megnézte a férfit. – Bár lehet, nem sejti, hogy a nyomában vagyunk.

- Mindenesetre ne hagyjuk figyelmen kívül ezt a tényt sem. – szögezte le Tom. – Látjátok azt a férfit, mellettünk a sarokban? – feltűnésmentesen maga mögé bökött.

- Ő is ma reggel jött. – suttogta Anita.

- Igen. – folytatta Tom. – Ma reggel nekem jött és a tárcája a földre esett. Akkor nem figyeltem fel, de valami nem hagyott nyugodni. Csak nemrég jöttem rá, hogy mi zavart – a pasas rendőr vagy magánnyomozó, az igazolványa kicsúszott a tárcájából, de gyorsan felvette és eltette. Ráadásul németül szólt hozzám, de éreztem rajta, hogy francia akcentussal beszélt.

- Mit keres a francia rendőrség itt? – Semir teljesen meghökkent a hallottaktól.

- És honnan tudta, hogy németek vagyunk? – Andreát ez rémítette meg leginkább.

Anita eltöprengve figyelte az állítólagos nyomozót, végül pár perc múlva megszólalt:

- Nem tudok róla, hogy a francia rendőrség is be lenne vonva az ügybe. Lehet, hogy más miatt van itt.

- Nekem akkor is fura a pasas. – szögezte le Tom.

A vacsora és az este további részében nem esett több szó, az ügyről, de nyitott szemmel járkáltak továbbra is, külön figyelve az idős úrra és a francia rendőrre.

A Meiramar eközben csöndesen hasított a hullámokat Barcelona felé.