3.

- Semir, ugye bízol bennem? – kérdezte Andrea a telefonba.

- Hát persze, édesem, de…

- Akkor kérlek, bízz a megérzéseimben is! – a lány végül nem próbált semmi mesét kitalálni, az igazat mondta. Vagyis amennyit elmondhatott. – Van egy olyan érzésem, hogy segítenünk kell Amynek. Vele kell mennünk.

- Nem is tudom. – Semir bizonytalan volt, bár valahogy sejtette, hogy Andreának igaza van.

- Azt mondom, hogy menjünk el és hagyjunk rá mindent. Csak nem lesz tömegmészárlás egy hajón, ahonnan nincs kiút. És legalább nyaralunk egyet.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Hiába csak pénzmosásról van szó, a kemény fiúk azok kemény fiúk, és nagyon dühösek tudnak lenni. – mondta a férfi lemondóan. – De tegyük fel, hogy elmegyünk. Te meg én, az még oké. De Tom? Tomot sehogy nem tudjuk meggyőzni. – Semir végül beadta a derekát. Legszívesebben elmenekült volna a munka elől, így ez az út jól jött, még akkor is, ha van benne egy kis meló.

- Kitalálunk valamit. Ketten csak meggyőzük valahogy.

- És mi lesz, ha sehogy sem akar jönni?

Andrea pár percig hallgatott.

- Szerintem nem haragszik Amyre annyira, mint mutatja. Talán csak keserűség van benne. Fáj neki, hogy elveszítette. Akkor senki sem tudta pontosan, hogy mi történt: Amy túlélte-e a robbanást vagy sem. Talán most tisztázódhat, hogy Tom visszakapja, vagy végleg elveszíti őt. Szerintem ez lenne a legjobb mindenkinek, de főleg nekik.

Tom szemmel láthatóan dühös volt. Azonban maga sem tudta, kire is haragszik. A lányra? Semirre? Vagy Andreára? Netalán saját magára?

Az irodában a társa és Andrea próbálta őt meggyőzni. Másnap délután kellett Livornoban lenniük.

- Tom, tudom, hogyan érzel. – próbálkozott a lány. – De szerintem ez jó alkalom lenne, hogy tisztázódjon a helyzet.

- Már azt sem tudom, mi lenne a jó. – morogta Tom. Megfordult és kibámult az ablakon. – Talán jobb lenne elfelejteni az egészet.

- Figyelj, haver, akárhogy is van, egy kis napfény meg tenger jót tenne neked. És egy luxushajó akkora, hogy nem kell vele találkoznod, ha nem akarsz. A másik oldalról meg: mikor jön össze a fizetésedből neked annyi, hogy elmenj egy hajókirándulásra? Öt csillaggal… - mondta Semir.

Azonban mielőtt Tom reagálhatott volna, nyílt az ajtó és Engelhardt lépett be. Nem lepődött meg, hogy Andreát is bent találja. Előbb Tomra, majd Semirre nézett.

- Ahogy látom, nem valami fényes a hangulatuk. Hogy állnak? – kérdezte.

- Sehogy. – felelte Semir. Nem is tudta, az ügyre érti-e, vagy arra, hogy meggyőzzék Tomot.

- Ne törjék magukat tovább, én azt mondom. – folytatta a főnök. – Ha gondolják, átadjuk az ügyet a városiaknak, maguk meg pihenjenek egyet. Megérdemlik.

Tom és Semir meglepetten összenézett. Andrea azonban minden igyekezetében azon volt, hogy elrejtse a mosolyát.

- De főnök… - kezdte Tom, azonban Engelhardt leintette.

- Ne ellenkezzen, Kranich. Gerkhan, ez magának is szól. Ha úgy jobb, vegyék úgy, hogy ez parancs. Magukra fér egy kis szabadság. – a főnökasszony végigmérte a két nyomozót, majd jelentőségteljes pillantást váltott Andreával. Bólintott egyet köszönésként és kisietett az irodából.

- Érdekes… Hogy ez most honnan jött a főnöknek? – töprengett Semir.

- Pont most. Kétlem, hogy tudna bármit is. – fűzte hozzá Tom. – Vagy…

- Én súgtam neki, hogy adjon nektek szabadságot. – vágott közbe Andrea. A két férfi megütközve nézett rá. – Van egy olyan érzésem, Tom, hogy el kell mennünk. Természetesen nem mondtam el az igazi okot, hogy mért kérem ezt a főnöktől. De ha bízol bennem, amit nagyon remélek, bízz a megérzéseimben is, kérlek.

A felügyelő egy darabig ide-oda járatta a tekintetét a barátain. Töprengve fürkészte az arcukat. Nem akart Olaszországba menni. Ugyanakkor a szíve mélyén valami űzte előre, hogy találkozzon a lánnyal.