1.

Kurama a hátára vette a hátizsákját és búcsúzóul mélyen belenézett Kima szemébe.

- Vigyázz magadra! – kérte a lány – Ha Yomi tényleg olyan, mint amilyennek meséltétek, akkor…

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Engem nem tud olyan könnyen megölni. – felelte a fiú. Kima aggódó arcát látva gyengéden megfogta a lány kezét – Yomi csak meghívott pár napra, valami megbeszélnivalója van velem. Sietek vissza hozzád, ahogy tudok.

Kima némán bólintott egyet. Kurama lehajolt és megcsókolta, majd eltűnt az Alvilágba vezető átjáróban. A lány hosszan nézett utána. „El kellett volna mondanom neki. Talán tudott volna segíteni – gondolta magában. – De hogy viszonyult volna hozzá?”

Kima mostanában elég furcsán érezte magát, bár ezt senkinek sem mondta volna el: amikor az erejét próbálgatta, mintha egész lényében megváltozott volna – átváltozott testileg-lelkileg, sőt, még mások gondolataiba is belelátott. Ez először nagyon megrémítette, de rájött, hogy az erejével lehet kapcsolatban. Ki akarta deríteni, hogy mi történik vele, de senkinek nem mert szólni egyelőre.

2.

Yomi palotája semmit sem változott. Kuramát ketten kísérték a nagyúr elé, de a tanácsterembe csak egyedül lépett be. Meglepetésére ott csak Yomit és a fiát, Shurát találta. A herceg mihelyt meglátta Kuramát, ráöltötte a nyelvét és kiment a másik ajtón. Yomi barátságosan Kurama felé fordult:

- Kurama! Rég nem láttalak!

- Hagyjuk ezt, Yomi. – szólt közbe Kurama – Térjünk a tárgyra: miért hívtál ide? Azt üzented, valamit meg akarsz velem beszélni.

- Igazából kérni szeretnék tőled valamit.

- Kérni? – vonta fel a szemöldökét Kurama.

- Egy szívességet. – Yomi elgondolkozva fordult az ablak felé. – Azt szeretném, hogy keresd meg a lányomat.

Egy villám cikázott át az égen, élesen beragyogva a várost. Kurama Yomi mellé lépett és némán nézte a messze elterülő birodalmat. Pár perc múlva csendesen így szólt:

- Nem is tudtam, hogy van egy lányod.

- Félig halandó.

- És most feltámadt benned az apai szeretet?

- Mindig is szerettem a lányomat. – Yomi arcán furcsa árny suhant végig. – Az anyja egyszerű ember. Nem akarta, hogy a lánya megtudja, mi is ő valójában. Azonban Atsume, így hívták a lány anyját, pár hónapja meghalt és úgy gondolom, a lánynak joga van az igazsághoz.

- És mégis hogy várhatod el tőlem, hogy megtaláljam, ha még azt sem tudod, most hogy néz ki? Meg hogy hol van? – kérdezte Kurama.

- Fel fogod ismerni, ha használja az erejét. Démoni és szellemi ereje is van, mindkettő mostanában kezd el kifejlődni. Ezen kívül gondolatolvasó is. Nem lehet őt összetéveszteni senkivel.

- Honnan tudod ezeket?

- Csak egyszerűen tudom. Apai megérzés.

Kurama szemében egy szemernyi kétség csillant. Yomi várakozva fordult felé:

- Akkor segítesz nekem?

- Azt nem mondtam. – felelte szárazon Kurama. – Mért nem az embereiddel keresteted?

- Nehogy azt hidd, hogy nem keresik. Én csak azt kérem, hogy csatlakozz hozzájuk és segíts a keresésben. Neked nagyobb tapasztalatod van az emberek világában.

- Nem csatlakozom senkihez. Nem segítek nekik.

- Tehát egyedül keresed meg a lányom?

- Nem. Nem keresem meg. Nem segítek neked abban, hogy még jobban megerősítsd a hatalmad. Annak már különben is vége. – Kurama megindult az ajtó felé. – És ha mást nem akarsz tőlem, akkor hazamennék.

- Mást nem akarok. – felelte csendesen Yomi. Nem fordult meg, csak állt az ablakkal szemben.

Kurama szó nélkül elhagyta a termet. Yomi érzékszerveivel sokáig kísérte a fiút, majd lassan elmosolyodott. Direkt nem árulta el Kuramának, hogy mindeközben emberei már majdnem megtalálták a lányát, a fiúnak csak annyi szerepe lett volna, hogy ráveszi a lányt, csatlakozzon Yomihoz. „Sebaj, Kurama nélkül is meg tudom győzni a lányt. – gondolta Yomi. – És akkor királyságom erősebb lesz, mint Raizen halála után!”

3.

Kim a tengerparton állt egy mólóm. A saját és a csillagok tükörképét nézte a vízben. A Hold ezüstös fényével mindent beborított, Kima mégsem arra figyelt. Erősen gondolkodott, mi történik vele mostanában minden egyes alkalommal, amikor az erejét használja. Behunyta a szemét és erősen koncentrált. Maga elé képzelt egy S osztályú szörnyet, akit meg kell állítania. Kinyújtotta a kezét. Érezte, ahogy az ereje átjárja a testét. És akkor megérezte azt a különös erőt, ami miatt megváltozott és hallotta mások gondolatait. De ez az új erő most erősebb volt, mint eddig bármikor. Villámként cikázott a testében a fejétől a talpáig. Kima meg akarta állítani, de nem tudta. Elvesztette az uralmát a saját ereje felett is – érezte, hogy az a különös erő eggyé olvad a spirituális erejével, és teljesen kitölti. Egész testében remegett, szeme előtt forogni kezdett a világ. Majd hirtelen minden abbamaradt. Állt a víz fölött a mólón, de még mindig érezte testében az erőt – a sajátját és a különös erőt egyszerre. Nem tudta volna ketté választani őket. Letérdelt és belenézett a tenger tükrébe. „Uram isten!” – gondolta. Egy sötét hajú valaki nézett vissza rá, aki a fején szarvakat viselt. Remegő kézzel nyúlt az arcához – a víztükörben lévő alak ugyan így tett. „Istenem! Az erőm miatt átváltoztam… átváltoztam valamivé!” – gondolta kétségbeesetten.

- Ez lehetetlen! – kiáltott bele az éjszakába. Ugyanakkor mintha az ereje is elhagyta volna a testét és a szeme láttára változott vissza azzá, aki volt.

Nem bírta tovább. Zúgó fejjel nyúlt végig a mólón, valamilyen magyarázatot keresve. „Genkai mesélte, hogy vannak olyan démonok, akik megszállnak embereket, és csak akkor változnak vissza eredeti alakjukba, ha az erejüket használják. – jutott eszébe – Biztos velem is ez történik.” Arcát a kezébe temette. Ez már túl sok volt neki. „Valakinek el kell mondanom. – futott át az agyán. – El kell mondanom Kuramának!”

Ám akkor egy kép villant fel előtte. Kuramát látta maga előtt – de a fiú egyre csak távolodott tőle. Kima keze levegőt markolt, ahogy a fiú kezét kereste. Kurama végül teljesen eltűnt.

„Nem mondhatom el neki!” – gondolta kétségbeesetten. Könnyei elhomályosították a csillagok fényét a szeme előtt. Teljesen tanácstalan volt, nem tudta, kihez forduljon. Oldalra fordította a fejét és hangosan belezokogott az éjszakába.

4.

- Örülök, hogy nem kellett olyan sokáig Yominál maradnom. – Kurama boldogan ölelte magához Kimát. Genkai házának egy csendes sarkában üldögéltek kettesben. – Csak két napra mentem el, de nagyon hiányoztál!

- Te is nekem. – suttogta Kima. Erősen, szinte kétségbeesetten kapaszkodott a fiúba. Kurama megérezte Kima zaklatott lelkiállapotát.

- Valami baj van? – kérdezte.

Kima csak megrázta a fejét. Nem fogja Kuramának elárulni, mi történt vele a múlt éjszaka. Nem teheti, azzal elriasztaná a fiút és ő nem akarta Kuramát elveszíteni.

- Nyugodtan elmondhatod, hátha még segíteni is tudok. – kérlelte tovább a fiú.

Kima azonban megint a fejét rázta:

- Tényleg nincs semmi. Csak, kérlek, ölelj még szorosabban. – teljesen a fiúhoz simult. Kurama nem vette észre, hogy egy könnycsepp gördült le a lány arcán.

5.

Botan kipirultan, lihegve állt a hegyi tisztáson és mosolyogva integetett a többieknek:

- Na, gyerünk, siessetek már! Lemegy a nap, mire felértek! – kiáltott vissza nekik.

Keiko és Yukina is futásnak eredt és pár pillanat múlva Botan mellett voltak. Shizuru és Kima szép lassan sétáltak feléjük.

Shizuru ötlete volt, hogy így a lányok jöjjenek ki ide és töltsenek itt pár napot, ha már Kuwabarával úgyis megörökölték ezt a hegyi kisházat.

- Kár, hogy Riko nem tudott eljönni. – mondta Keiko, miközben a konzerveket pakolta ki konyhában.

- Tényleg kár, hogy annyi dolga lett most hirtelen a szentély körül, de majd legközelebb ő is eljön velünk. – csatlakozott Keikohoz Botan.

- Lányok, gyorsan pakoljuk még ki a maradékokat, aztán mártózzunk meg a közeli kis patakban! – javasolta Shizuru. – Használjuk még ki az időt, hisz holnap után úgyis csatlakoznak hozzánk a fiúk!

Yusuke és Kuwabara igazságtalannak tartották, hogy a lányok egyedül avassák fel a kis házikót, és a lányok minden tiltakozása ellenére kiharcolták, hogy két napra csatlakozzanak hozzájuk – máskülönben nem engedték el a lányokat a hegyekbe. Yusuke és Kuwabara azonnal meghívták Kuramát és Hieit is, annak ellenére, hogy Shizuru kijelentette: annyian már nem férnek el a házikóban, tehát a fiúknak kint kell aludniuk egy sátorban.

Ám ezzel a lányok per pillanat egyáltalán nem foglalkoztak. Élvezték, hogy egy kis időre megszabadultak kötelezettségeiktől. Még Kima is elhatározta, hogy most nem azzal foglalkozik, hogy mi történt vele, hanem jól fogja magát érezni a barátaival. Ez minden nehézség nélkül ment is neki.

6.

Yomi a palotájában állt, szemben az ablakkal. Kopogtak és az egyik szolgája lépett be.

- Yomi nagyúr, megtaláltuk a lányát. Most…

- Tudom. – szólt közbe Yomi. – Küldd be Dishout!

A szolga némán bólintott és kiment. Pár perc múlva nyílt az ajtó és megjelent Dishou. Magas, kék bőrű, vörös szemű démon volt.

- Dishou! Van számodra egy feladatom. – fordult a nagyúr a katona felé. – Azt akarom, hogy menj át az emberek világába, keresd meg a lányomat. Hozd ki belőle az igazi alakját.

7.

- Na várjunk, mondd el még egyszer! – fordult Yusuke Kurama felé. – Pontosan mit is akart tőled Yomi?

- Azt akarta, hogy segítsek megtalálni a lányát. – ismételte meg Kurama immár harmadszor.

Kuwabarával és Hiei-jel afelé a tisztás felé sétáltak, ahol a kisház állt. Közben Kurama elmesélte nekik, mire kérte őt Yomi.

- Nem is tudtam, hogy Yominak van egy lánya is. Csak Shuráról tudtam. – szólt közbe Hiei.

- A lány anyja ember, tehát a lány nem is lehet olyan erős. – vélekedett Kurama.

- Én mondom, tiszta buggyant ez a Yomi. – szólt közbe Kuwabara. – hogy a fenébe várja el, hogy találd meg a lányát, ha még ő sem látta sose?

- Azt mondta, fel fogom ismerni, ha meglátom. – folytatta Kurama. – Démoni és spirituális ereje is van. Yomi szerint nem lehet összetéveszteni senkivel.

Kuwabara és Hiei a gondolataikba mélyedtek, de Yusuke nem állhatta meg, hogy ne fűzzön hozzá még egy megjegyzést:

- Tehát démoni és spirituális ereje is van. Szeretném tudni, hogy harcol. Kíváncsi vagyok Yomi híres lányára!

- Én nem. – felelte Kurama. – Részemről nem kívánok közelebbi ismeretségbe kerülni sem Yomival, sem bármelyik családtagjával.

8.

Eközben a lányok már lázasan készülődtek a fiúk fogadására. Hiába akartak nélkülük eltölteni pár napot, Keiko már alig várta, hogy újra Yusuke-vel lehessen. Shizuruval a kerti asztalt terítették, Kima a tűz fölött himbálózó bográcsban kavargatta a levest, Yukina és Botan meg a tüzet nézték, közben vidáman beszélgettek.

Egyszer csak megrezdültek a bokrok és az erdőből egy magas, kék démon ugrott elő. Vörös szemét végigjáratta a rémült lányokon, majd tekintete Kimán akadt meg. Azon nyomban két tűzlabdát dobott feléjük, de szándékosan nem rájuk célozva – habár ezt a lányok nem vették észre. Keiko-éknak sikerült elugraniuk a gyilkos golyók elől, de Yukina nem bírta tovább: félelmében hatalmasat sikított.

9.

- Ez Yukina hangja! – kiáltott Hiei, s a négy fiú teljes erejéből futni kezdett. Két perc alatt kiértek a tisztásra, közvetlenül a lányok mellé. Keiko egyből Yusuke-hez rohant.

Különös látvány tárult a fiúk szeme elé: egy kék démon térdelt, nem messze Kima előtt, láthatóan a lány ereje tartotta fogva. Mégis tudott küzdeni ellene. Kima észrevette, hogy megjelentek a fiúk. Igaz, nem akarta, hogy megtudják a titkát, de hamar belátta, hogy csak így tudja megállítani a démont. Engedett tehát a különös erőnek – újra érezte, ahogy átjárja a testét a kétféle erő. Körülötte örvényleni kezdett a levegő. Haja besötétedett, aranybarna tincsei közül furcsa szarvak nőttek ki. Kezét ökölbe szorította, ezzel a kék démont végleg megbénította.

Nem nézett a barátaira, hallotta minden gondolatukat: „Úristen, mi ez az egész?” „Menten ideragadok, szarva nőtt!” Kurama csak állt döbbenten, nem mert hinni a szemének.

A csendet hirtelen Yuske törte meg:

- Ezek a szarvak… - nyögte – … olyan ismerősek!

- Már láttuk őket valahol. – sziszegte Hiei a fogai között.

Kurama előtt hirtelen minden megvilágosodott. Arcából kifutott a vér.

- Yomi! – kiáltotta. – Kima Yomi lánya!

Szavait óriási meglepetést keltettek.

- Mi?! – hőkölt hátra Yusuke és Kuwabara egyszerre. Botan a szája elé kapta a kezét. Yukina félve kapaszkodott Shizuruba, Keiko egyre jobban Yusuke-hez bújt, szólni sem tudott a döbbenettől.

Kima némán rájuk nézett. A kék démont még mindig szorosan fogva tartotta. Már nem volt kíváncsi a barátai gondolataira, arcuk mindent elárult.

Hirtelen egy fekete hajú alak jelent meg Kima előtt, akit még a lány azelőtt sohasem látott. Rögtön észrevette, hogy ugyan olyan szarvakat visel, mint ő.

- Yomi! – kiáltotta Yusuke – Mit keresel te itt?

- A lányomért jöttem. – felelte – És a szolgámért. – bökött a kék démon felé.

- Szóval te vagy Yomi? – kérdezte szúrós tekintettel Kima. Foglyát még mindig nem engedte el.

- Pontosan. És, ahogy arról magad is megbizonyosodhatsz, én vagyok az apád.

Kima leengedte a kezét, mire Dishou rögtön kiszabadult. Meghajolt Yomi felé, majd eltűnt.

- Mért küldted ránk azt a démont? – kérdezte Kima.

- Hogy előcsalogassa az igazi arcodat. Hogy könnyebben megértsd, ki vagy te.

- És mért csak most jössz ide ezzel?

- Édesanyád nem akarta, hogy megtudd, ki az igazi apád.

Kima felkapta a fejét, feszülten várta, hogyan folytatja a nagyúr. Yomi nagyot sóhajtott, majd belekezdett a történetbe:

- Édesanyád 20 éve tévedt le az Alvilágba. Szolgáim megtalálták és elém hozták. Kisugárzása egyből megfogott, magam mellett tartottam. Éreztem, hogy csodás nő. Habár állítása szerint jól érezte magát mellettem, tudtam, hogy vissza szeretne menni a saját világába, így pár év után mégis hazaengedtem. Nem sokkal később megtudtam, hogy megszülettél te. Tudtam, hogy az én lányom vagy. Felkerestelek titeket, de édesanyád határozott kérése volt, hogy ne tudd meg az igazat. Nagyon szerettem őt, nem akartam megbántani, így elfogadtam a kérését. De megfogadtam magamnak, hogy egy napon elmondok neked mindent. Ezért is jöttem most, hogy megkérjelek, gyere le velem az Alvilágba.

Yusuke-ék szólni sem tudta döbbenetükben. Feszülten figyelték, mit válaszol Kima. „Ne menj, Kima! Kérlek!” – fohászkodott kétségbeesetten Botan.

Kima keze ökölbe szorult. Végignézett barátai arcán. Tekintete megállt Kuramán. A fiú sápadtan, de nagyon komoran nézett vissza a szemébe. Kima arcán két könnycsepp gördült végig. Nagyot sóhajtott, közben visszaváltozott emberi alakjába.

- Nem megyek. – felelte apjának határozottan. – Itt maradok a barátaimmal. – keményen nézte Yomit.

A nagyúr elgondolkodva fordult a lánya felé. Eltökélte, hogy mindenféleképpen magával viszi, de apai szeretete legyőzte hatalomvágyát. Megértette, hogy Kima csak itt lehet boldog.

- Rendben. Ahogy akarod. Remélem, megtalálod a boldogságodat. – csöndesen elindult az erdő felé, de még egyszer visszafordult. – Még csak annyit, hogy szeretném, ha tudnád: a palotámban mindig lesz hely a számodra, lányom. – azzal eltűnt a szemük elől.

Kima csendesen nézett utána. Gondolataiból Botan zökkentette ki, aki boldogan ugrott a nyakába. Barátai mind boldogan ölelték át, csak Hiei és Kurama maradtak távolabb. Kuramát mélyem megrázta, hogy kiderült, Kima Yomi lánya. Fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok. Végül esze is elfogadta azt, amit a szíve mindvégig biztosan tudott: szereti a lányt. Odafutott hozzá, közben így kiáltott:

- Nem érdekel, ki az apád! – átölelte a lányt, majd csendesen folytatta – örülök, hogy itt maradtál velünk. Velem.

- Remélem, – mosolyodott el Kima – jól választottam.

- Szeretlek. – suttogta a fiú.

- Én is szeretlek. Azt hiszem, a legjobbat választottam.

Még szorosabban ölelték át egymást.

10.

A kis társaság a tábortűz körül üldögélt. A lángok aranyló fénnyel világították meg őket. Botan beszélt mindannyiuk helyett is. Keiko ölében Yusuke pihent, úgy hallgatták a lányt.

Kurama gyengéden ölelte át Kimát.

- Sajnálom. – suttogta a lány.

- Ne sajnáld. Te nem vagy olyan, mint Yomi. – nézett le rá Kurama.

Kima nagyot sóhajtott, majd egész közel hajolt Kuramához, hogy csak ő hallja:

- Köszönöm, hogy így is elfogadsz…

- Senki miatt sem tudnálak elhagyni. – felelte Kurama.

Kima egy csókot lehelt a fiú ajkaira, majd teljesen hozzábújt.

A sötét égbolton felizzott két csillag és hosszú ívet húzva maguk után tűntek el a horizont alatt.