1.

Meleg nyári délután volt. Yusuke, Kurama és Kuwabara némán rótták a lépcsőket Genkai mester háza felé. Az öreg harcos hívta meg őket, de az okát nem mondta meg. „Gyertek le, mihelyst tudtok, itt mindent elmondok!” – hangzott az üzenet.

A magas fák között madarak csiripeltek, messziről a tenger zúgását hozta a szél, s a három fiút elöntötte a béke. Genkai mester birodalmában a nyugalom, a csönd és a béke volt az úr.

Ahogy haladtak fölfelé, Kuwabara egyre lelkesebb lett. Nemsokára találkozhat Yukinával! Az utolsó lépcsőfokokat már futva tette meg.

- Yukina! – kiáltotta. – Yukina kisasszony!

- Ne olyan gyorsan, te bolond! – korholta Kurama.

Ám Kuwabara se látott, se hallott, csak rohant befelé.

- Yukina kis…! – a nagysietségben nem vette észre e kiskert felől közeledő alakot, és szó szerint belerohant. Mindketten a földre zuhantak.

- Kellett neked ennyire rohannod, te hősszerelmes! – nevetett Yusuke.

Kuwabara csak morgott, miközben a fején keletkező púpot simogatta.

- Elnézést kérek az úrfitól figyelmetlenségemért. – hajolt meg ültében a lány, akit Kuwabara feldöntött. – Jobban kellett volna vigyáznom.

Mindhárman a lányra néztek, aki zavarában lehajtott fejjel igyekezett minél gyorsabban összeszedni a szétszórt gyümölcsöket, amiket korábban vitt. Különös lány volt, furcsa aurával. Hosszú, szőke haja volt, egyszerű, aranyszegélyes fekete ruhát viselt.

- Még egyszer elnézését kérem ügyetlenségemért. – mondta Kuwabarának, majd felállt. Tekintete összeakadt Kuramáéval. „Milyen különösen kék szeme van!” – gondolta a fiú. A lány lesütötte a szemét és elfordult.

- Én kérek elnézést, én voltam az, aki nem figyelt. – kezdte Kuwabara, de a lány közbeszólt.

- Bocsánat, sürgős dolgom van. - mondta még mindig lehajtott fejjel és elsietett a ház irányába.

Yusuke felsegítette Kuwabarát a földről. Kurama még mindig a lány után nézett.

- Látom, Kuwabara, még most is olyan balfácán vagy, mint régen.

Mindannyian a hang irányába fordultak. A fák közül Hiei ugrott melléjük.

- Mi bajod van már megint, te Törpe?! – kiabált Kuwabara, de Kurama elé lépett.

- Hiei! Jó téged újra látni, már elég régen találkoztunk!

- Hiei! Mit keresel te itt? – kíváncsiskodott Yusuke.

- Genkai engem is meghívott. Egyébként is semmi közöd hozzá! – csattant fel a fiú, majd megindult a ház felé. Kuwabara morogva, Yusuke értetlenül, Kurama magában mosolyogva követték.

A tornácon Genkai és Joey várta őket.

- Kurama, Kuwabara, Yusuke, Hiei! – kiabálta a kissrác, szinte repült régi csapattársai elé: egyszerre akart mind a négy fiú nyakába ugrani, ami elől Hiei szép óvatosan kitért.

- Mennyit nőttél a Sötét Harcművészetek óta!

- Ugye, Kurama! És sokkal erősebb is lettem! – dicsekedett Joey. – Most már bármikor legyőzlek, Yusuke!

- Arra még várnod kell pár évezredet, öcsi! – Yusuke jókora barackot nyomott a kölyök fejére.

Kuwabara eközben már a tornácon volt, s Genkai-t faggatta.

- Miért hívtál minket? Hol van Yukina? Merre találom …

- Ne olyan hevesen, fiam! Mindent a maga idejében. – intette Genkai az izgatott fiút.

Közben Kurama és Hiei is felsétáltak a tornácra, Yusuke még mindig Joey-val birkózott.

- Mondd csak, Genkai mester! Ki volt az a szőke lány? – kérdezte Kurama. Gondolatai még mindig az idegen lány körül forogtak.

- Mindent meg fogtok tudni, de csak ha eljön az ideje. Most gyertek be, ne itt kint ácsorogjunk. Ez nektek is szól, Yusuke! – kiáltott le Genkai a fűben hempergőkét fiúnak, majd bevezette a kis csapatot a házába.

Az egész helységet a füstölő kellemes illata lengte be, s a fiúk tisztelettudóan ültek le Genkai-jal szemben.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan teljesítettétek a kérésemet és eljöttetek. – kezdte az öreg mester. – Hiei, neked külön köszönöm, hogy mégiscsak ide fáradtál.

- Hagyjuk… - morgott Hiei az orra alatt. Kuwabara kivételével mindnyájan tudták, hogy csak a kishúgát akarta látni.

- Gondolom érdekel, hogy mért is hívtalak ide titeket. – folytatta Genkai. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megmutassam, hogyan kezeljétek birtokomat, miután elmentem…

- Anyó, ugye ez nem azt jelenti, hogy … ugye nem? – kérdezte Yusuke kétségbeesetten.

- Ne örülj, még nem szándékozom meghalni! De ne szólj közbe, mert így sosem mondom el, amit el akarok mondani.

A mester végignézett az előtte ülőkön. A fiúk a maguk módján mind megkönnyebbültek.

- Egyszerűen csak arról van szó, hogy úgy látom, felnőttetek a feladathoz. Keiko-ék miatt nem aggódom, ők meg tudnak birkózni bármilyen ilyennemű feladattal. Nektek viszont nem árt egy kis segítség. – Genkai rágyújtott egy cigarettára, majd folytatta. - Ez a birtok mindig is menedék lesz az Alvilágból áttévedő démonoknak és szellemeknek. Itt eldönthetik, vissza akarnak-e menni, vagy maradnak ez emberek világában. Egy hete talán, hogy egy szellem, Mushio keveredett ide, s pár napja egy démonnal, Keuto-val is összehozott a sors. Most mind a ketten itt laknak nálam. Ti fogtok nekik segíteni, hogy megtalálják az útjukat.

A négy fiú meglepetten nézett össze.

- Mégis mit csináljunk velük? – kérdezte Yusuke.

- Én aztán nem segítek senki eltévedt szellemnek vagy démonnak. - Hiei-nek láthatóan nem volt ínyére a feladat.

- Mondtam, hogy kaptok segítséget! – szólt rájuk erélyes hangon Genkai. – Joey, kérlek szólj a két lánynak, aztán keresd meg Mushio-t és Keuto-t.

Joey bólintott és átfutott a szomszédos szobába. Fél perc múlva nevetgélés hallatszott, majd belépett a szobába Yukina. Mellette jött az a lány, akit Kuwabara feldöntött. A két lány leült a fiúkkal szemben és pajkos pillantásokat váltottak.

- Yukina kisasszony! – kiáltott fel Kuwabara. – Remélem…

- A lányok mindenben a segítségetekre lesznek és hozzám is bármikor fordulhattok. – szólt közbe Genkai. – Ha jól tudom, már találkoztatok Kimával is. Egy nagyon jó barátom unokája, jelenleg nálam tanul.

A szőke lány meghajolt a fiúk előtt. Még mindig zavarban volt, de szemében már kíváncsiság is tükröződött. A fiúk némán viszonozták a köszönést. Kurama nem tudta levenni a szemét Kimáról. „Kimának hívják. – gondolta – milyen különös név. Különös, de szép. Mint a viselője.” A lány észrevette, hogy figyelik, zavarában megint elpirult és elfordította fejét.

- Kima, Yukina! – fordult a mester a lányokhoz. – Menjetek, és készítsétek elő Yusuke-ék szobáit! Már késő van, majd holnap megmutattok mindent a fiúknak.

- Igenis, anyó! – szólt a két lány egyszerre- felálltak, közben Yukina súgott valamit Kimának a fiúk felé biccentve a fejével. A lányok összenevettek, majd elhagyták a szobát.

- Azt javaslom, pihenjetek le, fiaim. – állt fel Genkai is. - Holnap nehéz napotok lesz.

2.

Genkai-nak igaza volt. Ahogy Yusuke fogalmazott reggel: „Na, neveljük meg ezt a két alvilági báránykát és mehetnek, amerre akarnak!” és ahogy este: „Ezt nem teheti velünk a banya! Ennél még Togurot is könnyebb volt legyőzni!”

A munkából igazán csak Kurama és Yusuke vette ki a részét. Kuwabara csak Yukinával foglalkozott, Hiei meg amikor éppen nem Keuto-val verekedett, elvonult egy fa tövébe aludni. Kima minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a fiúknak, de nem sok sikert ért el. Keuto legszívesebben mindenkivel megverekedett volna, Mushio meg, nő lévén csak hallgatott és néha tett fel egy-egy elképesztően zavarba ejtő kérdést.

- Mit csináljak, ha egy hímnemű embertől szeretnék utódot? Felétek ez hogy zajlik? – tette fel a szellem-lány Yusukénak az újabb kérdését.

- Hát, tudod az úgy van… - nyökögött Yusuke. Roppant zavarban érezte magát. – Kima, segíts! – fordult hirtelen Gemkai tanítványához.

A lány nevetve emelte fel elutasítóan a kezét, de helyette Kurama válaszolt:

- Téged kérdeztek, Yusuke! Erre még te is tudsz válaszolni!

Yusuke kelletlenül fordult Mushio felé és magyarázkodni kezdett. Kurama örült, hogy sikerült lefoglalnia a barátját, mert így kettesben maradhatott Kimával.

- Mondd csak, Kima! Meddig maradsz még Genkai mellett? – fordult a lányhoz.

- Hát, már lassan két hónapja itt vagyok. Édesanyám küldött egy levelet, melyben azt írja, hogy siessek haza.

- De még nem döntötted el, igaz? – kérdezte Kurama. „A szemeden látom, hogy szívesen maradnál – gondolta a fiú – a szemed mindent elárul…”

- Hiányzik a családom- válaszolta Kima. Nagyot sóhajtott, és elfordította a fejét. Mindig zavarba jött, ha Kurama közelében volt.

- És te… - kezdte Kurama, de Yusuke hangja félbeszakította:

- EZT NEM HISZEM EL!!! – kiabált. - Végig csak szívattál?!

Kurama és Kima kíváncsian fordultak Yusuke felé. A fiú csak a fejét fogta, Mushio meg szemmel láthatóan jót mulatott rajta.

- Mindent tud! Csak játszik velem! – kesergett Yusuke.

A szellem-lány még jobban nevetett.

- Ne haragudj, Yusuke, talán el kellett volna mondanom, hogy Mushio már mindent tud az emberek világáról! – nevetett Kima is.

- Te végig tudtad?! – fakadt ki Yusuke. – Akkor mi a fenéért csináltátok ezt velem? – teljesen összetört a gondolattól, hogy hülyét csinált magából. Hogy hülyét csináltak belőle.

- Azt hiszed, Mushio az egyetlen szellem, aki ilyeneket kérdez tőled? – mondta Kima még mindig nevetve.

- Bocsáss meg, el kellett játszanom. – nyújtott kezet Yusukének a szellem. – Meg különben is, olyan mulatságos képeket vágtál!

Mind a hárman Yusuke-n nevettek, aki megsemmisülten ült előttük a földön.

Genkai nem volt megelégedve a fiúkkal, és ezt meg is mondta nekik este:

- Csalódtam bennetek, fiúk! Azt hittem, már eléggé érettek vagytok a feladathoz!

- Jaj, Genkai anyó! – nyavalygott Kuwabra – Nem várhatod el tőlünk, hogy mindenféle eltévedt démonokat dajkálgassunk… - a mondatot azonban nem fejezhette be, mert Genkai a fejéhez vágott egy füstölőtartót.

- Ahelyett, hogy Yukinát dajkálgatod egész nap, segíthetnél Kuramának és Yusukének! Ők legalább igyekeztek egy keveset!

- Na, Kuwabara, ezt most jól megérdemelted! – nevetett kárörvendően Hiei. A következő pillanatban pont az arcában csattant egy újabb füstölőtartó.

- Te csak ne szólj semmit, Hiei! Te sem vagy különb! – tajtékzott az öreg mester. – Nem arra kértelek, hogy küzdj meg Keuto-val, hanem hogy segíts neki eligazodni!

- Én már az elején megmondtam, hogy nem érdekel ez az egész! – vágott vissza a démon, majd sértődötten elvonult a szobájába.

- Szégyelljétek magatokat! Hiei helyett is! – mondta csendesen Genkai. – Holnap jobban szedjétek össze magatokat. – mérges pillantást vetett fiúkra, majd elhagyta a termet.

„A fenébe is! Össze kéne végre szedni magam! – gondolta Yusuke a szobájába menet. – Keiko mindent simán megoldana. Mért nem vagy itt, édesem?”

Kuwabara is elhatározta, hogy igyekezni fog és megmutatja Yukinának, hogy ő bármilyen eltévedt alvilági lénynek tud segíteni.

Kurama sem aludt még, sokáig nézte a csillagokat az égen: „Genkai-nak igaza van. Segíteni kell nekik, ha az emberek világában akarnak élni. Yukina is biztos sokat segítene, ha Kuwabara hagyná. Nem lenne nehéz dolgunk. Meg aztán ott van Kima is. Kima…”

„Mégis mit gondol ez a banya? – háborgott Hiei. Az ágyában feküdt és mérgesen bámulta a plafont. – Nem vagyok én senki dajkája… Kértem én, hogy hagyja a birtokát rám is? Holnap megmondom, hogy visszamegyek az Alvilágba. Riko már biztosan nagyon vár.” – befordult a fal felé s végül elaludt.

A házra csend ereszkedett, ahogy a lakó mind nyugovóra tértek. De nem tudták még, hogy a gonosz már készül lecsapni rájuk.

3.

A következő nap, ha nem is nagyon, de érződött Genkai hatása. Kuwabara is összeszedte magát és nem csak Yukinával foglalkozott. Yusuke-val együtt egyre jobban összebarátkoztak Mushioval. Kurama is igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, ennek ellenére egyre több időt töltött Kima társaságában. Keuto is egyre inkább megoldódott, csak reggel verekedett össze Hiei-jel, csak úgy a harc kedvéért. Ennek eredményeként Genkai jól összeveszett Hiei-jel:

- Már tegnap is megmondtam neked, hogy nem verekedni hívtalak ide! – kiabált mérgesen a mester.

- Én meg már azelőtt megmondtam, hogy rám ne számítsatok! – kardoskodott a fiú. – Sőt, tudod mit? Visszamegyek az Alvilágba!

- Rettentően ostoba vagy, Hiei! – csóválta a fejét Genkai, majd otthagyta az önfejű harcost.

„Mit képzel magáról ez a némber? Ezernyi jobb dolgom is lenne, mint az eltévedt szellemeit pátyolgatni!” – füstölgött magában Hiei.

- Hiei, ne menj még el! – lépett mellé Joey. Hiei megvetően lenézett rá, majd elfordult.

- Komolyan, igazán maradhatnál még egy darabig. – mondta Kurama is, aki Joey-val együtt ért oda. Kuwabara és Yukina közeledtek, ők is hallották, ahogy Genkai kiabált.

- Maradj még, Hiei úrfi! – kérlelte Yukina.

- Tudod mit? Nem kell neked semmit sem csinálni, majd mi megnevelünk mindenkit, csak ne menj még el! – vetette fel az ötletet Kurama Hiei mogorva arca láttán.

A fiú végignézett a barátain. Végül is maradhat még, Yukina is erre kérte.

- Oké, maradhatok, de ne várjátok el tőlem, hogy bármit is segítsek nektek. Most pedig, ha megbocsátotok… - közölte Hiei, majd leült egy fa tövébe és menten elaludt.

- Behalok ezen a törpén! – méltatlankodott Kuwabara. – Ha nem tetszik neki valami, elvonul aludni.

A nap további része viszonylag békésen eltelt, Genkai is meg volt elégedve Yusukével és Kuramával, Kuwabarát sem szidta le. Hiei-hez változatlanul nem szólt.

Estefelé Mushio lépett a mester elé.

- Anyó, készen állok, hogy elmenjek az emberek világába. Te is így látod?

- Már régen elmehettél volna. Menj, szedd össze a holmidat!

A búcsúzóra mind összegyűltek, bár Hiei csak a tornácról nézte őket.

- Köszönök szépen mindent, Genkai mester. – kezdte a szellem. Emberi alakot öltött, s indulásra készen állt a kis csapat előtt.

- Mushio, ez a tiéd. Neked adom. – nyújtotta át a sapkáját Joey. – Hogy legyen, ami ránk emlékeztet majd!

- Köszönöm, Joey! – Mushio két puszit adott Joey-nak, amitől a kissrác elpirult, majd a szellem a lányok felé fordult: - Yukina, Kima, nektek is köszönök szépen mindent!

- Vigyázz magadra!

- Néha látogass meg, Mushio kisasszony! – búcsúztak el tőle.

Mushio végül a fiúktól is elköszönt, majd miután minden jót kívántak neki, a szellem a fejébe nyomta Joey sapkáját, integetett egyet, majd elindult az emberek világa felé.

- Elég helyes és csinos lány ez a Mushio. – állapította meg Yusuke.

- Vigyázz, Yusuke, mit mondasz, mert még Keiko meghallja! – intette nevetve Kurama.

- Á, csak vicceltem, tudod. – felelte Yusuke. – Remélem, jó élete lesz az emberek világában.

- Abban biztos lehetsz. – mondta Kuwabara, ahogy a távozó lány után integetett.

- Vigyázz, Yusuke, mit mondasz, mert még Keiko meghallja! – intette nevetve Kurama.

- Á, csak vicceltem, tudod. – felelte Yusuke. – Remélem, jó élete lesz az emberek világában.

- Abban biztos lehetsz. – mondta Kuwabara, ahogy a távozó lány után integetett.

Yukina és Kima kifejezetten szomorú volt, hogy Mushio elment. Yusuke és Kuwabara megkönnyebbült ugyan, hogy már csak egy démon maradt itt velük, de mégiscsak sajnálták, hogy Mushio már nincs velük.

4.

Az éjszaka közepén egy alak osont végig a folyosón. Szőke haján megcsillant egy kis mécses fénye. Kima volt az. „Hogy a fenébe felejthettem el? – korholta magát – Pedig Genkai külön megkért, hogy szedjek holnapra hársfalevelet meg ginkot.” Óvatosan körülnézet a folyosón. „Hát persze! Kurama miatt felejtetted el! – folytatta magában – Szinte egész nap csak vele fecsegtél!” – szidta magát. Kuramára mégsem tudott haragudni – hiszen olyan kedves arca van! És milyen szép szeme…

A tornácon hirtelen megmozdult valaki. Kima a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felsikoltson. A sötétből azonban Kurama lépett elő. A lány szíve nagyot dobbant.

- Mit keresel itt kint az éjszaka közepén? – kérdezte Kurama.

- Elfelejtettem Genkai-nak gyógynövényeket szedni. Miattad. – nézett szemrehányóan, de mosolyogva Kima a fiúra. – És holnapra feltétlenül kell neki, ezért most kimegyek és szedek.

- Szóval én vagyok a hibás. – állapította meg Kurama.

- Ki más? – kérdezett vissza pajkosan a lány.

- És tudhatnám, miért?

- Egész nap feltartottál. Mint ahogy most is. Ezért ha most megbocsátasz… - Kima rákacsintott, majd határozottan megindult az erdő felé.

- Várj! – lépett mellé a fiú. – Ha már úgyis miattam felejtetted el, legalább hadd kísérjelek el.

Kima némán bólintott. Örült neki, hogy Kurama önként eljött vele. A fiú lenézett a lányra. A holdfényben még szebbnek tűnt.

Egy ideig szótlanul mentek egymás mellett, majd Kurama törte meg a csendet:

- Akkor maradsz még Genkai-nál? – kérdezte.

- Nem. – rázta a fejét Kima. – Már nagyon hiányzik a családom. Szeretném őket újra látni.

Kurama megtorpant. Egy kis tisztáson álltak egymással szemben. A Holdat felhőfoszlányok takarták el, sejtelmes homályba takarva őket. „Nem mehet el! – gondolta kétségbeesetten Kurama – Még nem!”

- És ha én kérlek rá, hogy maradj? – kérdezte halkan.

Kima nem felelt, de szeme elárulta, hogy lelke mélyén nagy harcot vív érzelmeivel. Kurama közelebb lépett hozzá. „Nem veszíthetlek el ilyen gyorsan!” – gondolta.

- Én… Nem tudom. – mondta Kima zavartan. Tényleg hiányzott neki a családja, de szívesen itt maradt volna Kuramával. Azonban nem mert teljesen megbízni a fiúban, még csak két napja ismerte.

Kurama gyengéden megsimogatta Kima állát, majd óvatosan közel húzta magához a lányt. Lassan, nagyon lassan megcsókolta. Egyre közelebb kerültek egymáshoz. Kima meg sem mert moccanni – félt, hogy ha megmozdul, vége lesz mindennek. Érezte a fiú kezét a derekán, ajkait a száján, mégsem merte elhinni. Mintha csak álom lenne, aminek egy hirtelen mozdulat véget vethet. Kurama egyre szorosabban ölelte a lányt. „Ez csakis egy álom lehet…” – gondolta Kima. Testén hirtelen bizsergés futott végig, ahogy megérezte a fiú forró leheletét a nyakán. Kurama minden csókja, minden mozdulata szerelemmel és szenvedéllyel volt teli. Kima lassan átadta magát ennek ez érzésnek. Óvatosan ő is átkarolta a fiút. Fejét félrebillentette, ahogy Kurama a nyakát csókolta. Mélyen beszívta a fiú hosszú, vörös hajának illatát. Úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle. Szájával a démon ajkait kereste. Kurama megérezte a lány vágyait, s még szenvedélyesebben csókolta.

Lassan a Hold is előbukkant a felhők mögül, ezüstös fénnyel borítva el őket. Kima szorosan Kuramához bújt. A fiú féltve ölelte át, keze a lány hosszú hajával játszott. „Youko Kuramával sosem történt volna meg ez. – gondolta Kurama – Ezt is Suichi Minamino-nak és édesanyámnak köszönhetem.” Finoman megcsókolta Kima homlokát és mélyen a szemébe nézett. A lánynak nem kellett semmit sem mondania, szeme mindent elárult. Kurama elmosolyodott és még szorosabban ölelte át. Az éjszaka hátralevő részében is együtt maradtak, de nem beszélgettek – nem volt szükségük szavakra. A felkelő nap első sugaraival együtt tértek vissza Genkai mester házába, ahol még minden csöndes és mozdulatlan volt. Látszólag.

Ahogy ráléptek a tornácra vezető első lépcsőfokra, Kuramába villámként csapott a felismerés: egy gonosz démon van a házban! Kima ösztönösen megérezte, hogy baj van. Reszketve simult Kuramához, még jobban szorította a fiú kezét.

- Egy gonosz démon jelenlétét érzem. – suttogta Kurama a lánynak. – Menj, keresd meg Yukinát és maradjatok a szobátokban!

Kimának csak bólintani volt ereje. Egész testében reszketett, de elszántan és néma csöndben elosont a szobája felé.

Kurama az ellenkező irányba futott. A folyosón Hieibe botlott, ő is megérezte a démoni erőt. Hirtelen kinyílt egy ajtó és megjelent Yusuke meg Kuwabara. Váltottak egy-egy sokatmondó pillantást és együtt indultak felkutatni a gonoszt. A sarkon Genkai toppant eléjük. Nem szólt egy szót sem, egy pillantással elárult mindent: a démon a belső udvaron van! Nagyon halkan szétváltak, bekerítsék az udvart.

5.

Yukina a szentélyben ült és imádkozott. Körülötte füstölők égtek. Egyszer csak furcsa érzése támadt – érezte, hogy valami nincs rendben. Felállt és körülnézett, de minden mozdulatlan volt.

Hirtelen kivágódott az ajtó és egy fekete köpenyes alak száguldott be rajta, utána Hiei, Kurama, Yusuke, Kuwabara és Genkai. Mindegyik kezében ott volt a fegyvere. Mielőtt Yukina megérthette volna, hogy mi történik, a csuklyás megragadta őt és szembefordult a többiekkel. Yusuke-ék megtorpantak – a köpenyes kezében egy tőr csillant, amit Yuknia torkának szegezett. Csuklyája leesett a fejéről, így látni lehetett az arcát.

- Keuto! – kiáltott fel Genkai – Mit művelsz?

A fiúk meglepetten nézték a démont – arcán ördögi vigyor terült szét.

- Milyen naiv vagy, öreg! – nevetett. – Menedékhely démonoknak? Ez röhej! Fölösleges! Tehát el kell pusztítani!

- Senki sem fog itt semmit sem elpusztítani! – mondta Kurama. Fenyegetően megemelte ostorát.

- Azonnal engedd el Yukinát, te kígyó! – kiáltott Kuwabara és támadásra lendítette a kardját.

- Egy lépést se közelebb, vagy leszúrom! – sziszegte Keuto, s hogy lássák, hogy nem viccel, egészen Yukina nyakához nyomta a tőrét.

- Egy újjal se merészelj hozzá nyúlni, vagy apró darabokra váglak! – Hiei a kardját maga előtt tartva egy lépést tett Keuto felé.

- Ott maradsz, vagy esküszöm, leszúrom! – kiáltotta a démon. Látszott rajta, hogy nem viccel.

„Ez patthelyzet. – futott át Kurama agyán – Most mit tegyünk?”

Tehetetlenül álltak, nem merték Yuknia életét kockáztatni, de ugyanakkor nem hagyhatták, hogy Keuto bármit is tegyen. Még Genkai is tanácstalan volt.

A következő pillanatban kivágódott a szentély oldalsó ajtaja és Kima jelent meg a küszöbön. A zaj elterelte Keuto figyelmét Yusuke-ékról, amit Hiei egyből észrevett.

- Most! – kiáltotta, és a négy fiú egyszerre megindult Keuto felé.

Kima szeme előtt lelassultak az események. Mintha egy felvételt nézne kockáról kockára. „Nem érik el! – gondolta kétségbeesetten – Keuto gyorsabb és leszúrja Yukinát, mielőtt bármit tehetnének!” Már látta is, ahogy a démon Yukina felé emeli a tőrét, de Yusuke-ék még messze voltak. Maga sem tudta, mit tesz, csak felemelte a kezét és így kiáltott:

- Állj! - nem hitte volna, hogy ennek bármi értelme is lehet.

Azonban abban a pillanatban vakító kékes fény lobbant. Keuto, Hiei és Kurama kővé dermedtek, mintha valami vagy valaki megfagyasztotta volna őket. Hiei ott állta a levegőben, csak a szemét forgatta meglepetten. Yusuke és Kuwabara a fény miatt toppantak meg, s most csodálkozva nézték a három mozdulatlan alakot. Genkai a háttérből figyelt komoly arccal.

- Yuske, most! Gyorsan! – kiáltotta Kima. Kezét még mindig maga előtt tartotta. Nem igazán értette, mi történt, de érezte, hogy ő csinálta.

- Kuwabara! Hozd el onnan Yukinát! – kiáltotta Yusuke Kuwabarának, s közben elkezdte összegyűjteni az erejét.

Kuwabara villámgyorsan kirántotta az ijedt lányt Keuto kezei közül, s a következő pillanatban Yusuke már lőtt is:

- Rei Gun! – a szobát nagy fényesség töltötte be, ahogy a démon megsemmisült.

Kima leengedte a kezét és térdre rogyott. Ugyanakkor Hiei és Kuram is kiszabadult az ismeretlen erő fogságából.

- Mi a fészkes fene volt ez? – kérdezte Hiei dühösen.

- Azt hiszem… én voltam. – mondta elhalóan Kima.

Genkai eközben mellé lépett. Mindannyian a földön ülő lányra néztek, aki remegve bámulta a saját kezét. Arcán könnyek csorogtak végig. „Mi történt velem?”

- Ezt hogy érted? Mit csináltál? – kérdezte Kurama döbbenten.

- Nem tudom… - Kima már csak suttogni tudta a szavakat.

- Majd én elmagyarázom. – szólt közbe Genkai. – Hiei, Kurama, ne haragudjatok Kimára. Ő nem egy hétköznapi lány, neki is van spirituális ereje. Ezért is vállaltam el, hogy tanítsam. Az erejével képes megbénítani a démonokat. Kima, most, hogy felfedezted az erődet, előtted a döntés – fordult a még mindig reszkető lányhoz a mester – ha el akarsz mindent felejteni, elég, ha hazamész. Otthon úgysem kell az erőd. De maradhatsz itt is és megtanítom, hogyan használd jó célokra.

Kima mélyen hallgatott. Kurama letérdelt mellé és megfogta a lány kezét. Kima ránézett. „Még mindig azt szeretné, hogy itt maradjak. Annak ellenére, hogy megbénítottam.” – gondolta. Majd Genkai felé fordult.

- Az erőmmel fel tudom venni a harcot a gonosz lényekkel szemben?

Genkai némán bólintott, a többiek feszülten figyeltek, mit választ a lány.

- Akkor kérlek taníts meg, hogyan használjam. – mondta elszántan.

Kurama boldogan ölelte át. Mindannyian örültek, hogy Kima itt marad.

- Köszöntelek a csapatban! – nyújtott kezet Yusuke.

Hiei a háttérből figyelte őket. Nem kért semmiféle örömáradatból. Egy kicsit neheztelt Kimára, amiért megfagyasztotta, még ha akaratán kívül is. Genkai is magukra hagyta a fiatalokat, hadd örüljenek egymásnak.

- Jó, hogy itt maradsz, mert így legalább megismered Keiko-ékat! – mondta lelkesen Yusuke.

Hirtelen Joey rohant be hozzájuk. Genkai beparancsolta a szobájába, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon.

- Kima, Kima! – kiabálta – Genkai elmondott mindent! Tényleg van spirituális erőd? És Keuto tényleg egy gonosz démon volt? És itt maradsz velünk? Nem mész haza?

- Lassabban, öcsi! – csitította Yusuke. Mindannyian jót mulattak Joey lelkesedésén.

- Aztaaaa…. – mondta a kissrác teljes átéléssel. Nagyon örült, hogy Kima velük marad és őszintén csodálta új erejét.

- Azt hiszem, most, hogy Keuto meghalt, mi haza is mehetnénk. – kezdte Kuwabara. – De ne aggódj, Yukina! És te se, Kima! Hamarosan visszajövünk és elhozzuk a lányokat is, hogy megismerd őket!

- Nem csak azért akarsz gyorsan visszajönni, hogy újra lásd Yukinát? – cukkolta Yusuke.

A két barát heves szóváltásba kezdett a kérdést illetően. Yukina és Joey jót mulattak rajtuk.

Eközben Kurama megfogta Kima kezét és halkan így szólt:

- Örülök, hogy itt maradsz.

- Én is örülök. – mosolygott rá vissza a lány. „Azt hiszem, jól döntöttem. – gondolta – Jó helyem van itt és még új barátokat is szereztem!”

6.

Bármilyen szívesen maradtak volna még, mégiscsak eljött a búcsúzás perce. Hiei nem teketóriázott sokat, gyorsan visszament az Alvilágba. Kurama úgy döntött, hogy még egy darabig Kimával marad, ami ellen Genkai-nak sem volt semmi kifogása. Így hát Yusuke és Kuwabara búcsút vettek barátaiktól (Kuwabara részéről elég fájó volt ismét elválni Yukinától) és együtt indultak el hazafelé.

- Észrevetted már, Yusuke – fordult a vonaton barátja felé Kuwabara -, hogy akárhová megyünk, akárhová hívnak meg, a gonosz mindig megjelenik?

- Ez azért van, mert mindig lesznek gonosz démonok, akiknek szúrjuk a szemét. – Yusuke elgondolkodva bámult ki az ablakon. – Bárcsak érnénk már haza! – sóhajtott.

- neked jó. Téged otthon Keiko vár. –dőlt hátra Kuwabara az ülésen. – De engem csak az a rabszolgahajcsár nővérem. Bezzeg, ha Yukina várna haza… - álmodozva csukta be a szemét.

Yusuke nem felelt. Nézte a naplementét. „Igazad van, Kurama. – gondolta. – Tényleg nagyon szerencsés vagyok, hogy Keiko vár rám otthon. – lelki szemei előtt megjelent a lány arca – ne aggódj, édesem, mindjárt veled leszek!”

7.

Genkai házától nem messze, a tengerparton Kurama és Kima ültek, ők is a naplementében gyönyörködtek. Kima feje Kurama vállán nyugodott.

- Nem haragszol rám azért, mert megfagyasztottalak? – kérdezte halkan a lány.

- Azt nem szándékosan csináltad. De ha igen, akkor sem tudnék rád haragudni. – felelte a fiú.

Kima nevetve nézett rá. Kurama teljesen elmerült a lány kék szemeiben. Kima közelebb húzódott hozzá és behunyta a szemét, fejét előrebillentette. Kurama hosszan, lágyan, szenvedélyesen megcsókolta. Szorosan átölelték egymást, miközben az égen halványan, szégyenlősen felragyogtak az első csillagok.